Az volt a dolgom, hogy tükröt tartsak

 – Szülőfalujának, illetve most már városának régóta díszpolgára, és lakói a közelmúltban fergeteges születésnapon kívántak Önnek hosszú életet. Hagyományőrzők is felléptek a művelődési központban rendezett esten. Dalokkal, táncokkal, kiállítással köszöntötték. A népművészet, a hagyomány tisztelet milyen erőt adhat nemzetünknek?

 

– Nagyon nagy erőt meríthetünk belőle. Aki ilyen körülmények között nőtt fel, akinek megadatott, hogy élő közegben daloljon, táncoljon, muzsikáljon, annak gazdagabb a lelke és az élete, s ragaszkodik a népi kultúrához. Szerencsére évtizedekkel ezelőtt, még a Gyöngyösbokréta mozgalomban nekem is megadatott ez az élmény; daloltam, táncoltam, és büszkén feszítettem a népviseletben hathét éves koromban. Van is egy csoportképem, amelyen húsz-huszon öt pár látható.

 

Már fiatalon operatőrnek készült. Honnan eredt az ötlet, hogy a kamera mögé kellene állnia?

 

– Gyerekkoromban több pályáról ábrándoztam. Lehettem volna erdőmérnök, építész, de biológus is, mert érdekeltek ezek a foglalkozások. Miután leérettségiztem, megfordult a fejemben, hogy lehetnék akár operatőr is. Igaz, nem voltam tisztában azzal, mit jelent filmoperatőrnek lenni. Honnan tudta volna ezt egy falusi gyerek? Az egyik barátom eldöntötte, film rendező lesz, mondtam, én meg operatőr. Egy szer re jelentkeztünk. Őt felvették, engem csak egy évvel később, 1953-ban. Illés György volt a főtanszakvezetőnk, a világ irodalmat Hegedűs Géza, a művészettörténetet Szőllősy Éva tanította, az operatőr tanárunk Badal János volt, de Szentiványi Lulutól rajzolni és festeni is tanultunk.

 

Ki tanította a képi látásmódra? Egyáltalán: van-e recept arra, mit, hogyan nézzen és láttasson az ember?

 

– Nincs. Lehet csiszolni, formálni, ám tanulni nem nagyon. Minden választás kérdése. A film, a kép s a feleség is. Döntéseinknek természetesen nagy a felelőssége is, ezért kell jól meg gondolni mindent.


 

Talentum nélkül nem túl sokra ment volna a fotó- és a filmművészet világában. Szereti az Isten, hogy látó szemet és halló fület adott…

 

– Isten tudja, hogy mely őseim mit csipegettek össze. Én is úgy érzem, mint József Attila, aki ezt írta A Dunánál című versében: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem. // Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell.” Úgy hiszem, Istennek, a Teremtőnek talán terve volt az életemmel… Gyerekként – katolikus családban nevelkedvén – rendszeresen gyóntam, áldoztam, felnőttkorban nem gyakoroltam a vallásomat…

 

Sorra jelentek meg dokumentum- és játékfilmjei. A televízió a születésnapja alkalmából bemutatta Tüske a köröm alatt című alkotását, amely igencsak nekimegy a hatalom birtokosainak. Nem fenyegették meg azért, hogy az igazságot keresi mindenben, aminek nincs jobb- és baloldala?

 

– Meg nem fenyegettek, de a filmjeimet rövidebb-hosszabb időre betiltották. Szerencsére ezt is túléltem. Az igazságot kerestem mindig, azért, mert az volt a dolgom, hogy tükröt tartsak. Volt, aki nem tartott tükröt, őket el is felejtették.

 

Portréfilmek is részei e gazdag életműnek. Többek között Erdei Ferencről, Bibó Istvánról, Csoóri Sándorról, Gyöngyössy Imréről, Zelk Zoltánról is forgatott. Elevenek még e találkozások emlékei?

 

– Igen, őrzöm a kézfogások melegét. Sok jó barátra tettem szert, még ha később nem is jártunk össze rend szeresen.

 

S ott vannak még a színészek, élők és holtak, akikkel forgathatott. Köztük Latinovits, Dajka Margit, hogy csak a Szindbádra emlékezzünk…

 

– Hálás vagyok, hogy néhány kiválósággal dolgozhattam együtt. Margitka tünemény volt. Látszólag nem tartozik szorosan a film készítéshez, amit most elmesélek, de fontos momentum volt. A Szindbád egyik forgatási napján jelezte a gyár tás – vezetőnek, szeretné, ha egy kocsi elvinné a piacra. Senki nem értette, miért olyan fontos ez neki. Másnap reggelre kiderült: megvette a levesbe valót, hogy általa főzött ebédet tálaljon nekünk. Olyan gyorsan még nem fejeztünk be forgatást, mint akkor.

 

Ez a legendás velőscsont-jelenet felvételekor volt, amikor Majmunka megeteti Szindbádot?

 

– Nem, de akár akkor is lehetett volna, Margitka is meg tudta volna főzni a húslevest.

 

Húsz éve Csoóri Sándor felkérte az akkor induló Duna Televízió vezetésére, amelynek hét éven át volt az elnöke. Hogy emlékszik ezekre az időkre? A határon túli magyarok különösen hálásak az új televízió indulásáért, amelyet 1999-ben a világ legjobb kulturális televíziójának ítélt az UNESCO…

 

 

– Nem is akartam elvállalni a felkérést, mert tudtam, ha igent mondok, akkor nem készíthetek filmeket. Aztán mégis elfogadtam, mert meg – tisztelő feladatnak, mi több, szolgálatnak tekintettem. A határon kívüliek öröme érthető; magam is sokat jártam Erdélyben, s tudom, hogy mit jelentett s jelent ma is az ottaniaknak ez a televízió.

– Számos ünnepséget rendeztek a kerek évfordulós születésnapra, amely arra bizonyság, hogy sokan szeretik. Egy blogbejegyzésben az áll: „Igaz magyar ember”, amit sokan gondolunk így. Az ELTE Filmtudományi Tan székén az ugyancsak nyolcvan éve született, ám 2007-ben elhunyt Gaál István életműve előtt is fejet hajtva köszöntötték. A Károli egyetemen működő Magyar Dokumentumfilm-rendezők Egyesületének rendezvényén pedig Mihályfy László filmrendező, a MADE ügyvezető elnöke úgy fogalmazott: Olyan képeket alkotott, melyek bekerültek a köztudatba, s ezáltal emberi arcot kapott a magyar történelem. Ha a mai magyar valóságról kellene forgatnia – akár operatőrként, akár rendezőként – mit hang – súlyozna? Napjaink történéseire is illene az emberarcú jelző?

 

Attól tartok, nem nagyon illene. De ennek meg ítélése már nem az én fel adatom. A változtatás a fiatalok felelőssége.

 

Gyakran fordulnak Önhöz tanácsért ifjú rendezők, operatőrök?

 

– Nem nagyon, mert már a pályájuk legelején szeretnének a legeredetibbek lenni. Így viszont nem lesznek azok. Szerintem előbb inkább találják meg a rájuk váró feladatokat, azokat oldják meg tisztességgel, s a többi majd jön magától.

 

Nyilván büszke apa: Moór Mariannával kötött házasságából származó Balázs fia is operatőr lett, Szegedi Erikától született Juli leánya pedig filmrendező.

 

– Le akartam beszélni őket, de egyikőjük sem hallgatott rám. Maguknak köszönhetik, ők választották ezt a szakmát. Ma filmrendezőnek vagy operatőrnek lenni nehéz és bizonytalan kenyér, keserves foglalkozás. Harmincnegyven éve még odafigyeltek ránk, rangot jelentett a filmes szakma. Most ugyan rengeteg filmrendező van, de bezártak a mozik, nincs közösségi filmnézési élmény. Marad a televízió és az internet.

 

Műveit több mint ötven országban vetítették, számos fesztiválon díjazták is alkotásait. Munkásságáért kéttucatnyi díjat kapott. Miben erősítették meg ezek az elismerések?

 

– Minden díj jólesett, s arra inspirált, hogy tovább kell munkálkodni; igaz, egy-egy elismeréstől nem lettem jobb operatőr vagy rendező.

 

Elmondott, megmutatott már mindent, vagy maradt még megvalósítani- és ki beszélnivalója?

 

– Már nem szeretnék semmi mást, csak szemlélődni. Néhány éve még szívesen forgattam volna, de nem volt rá lehetőségem. Készítettem volna játékfilmet a Gulagról vagy a 2. magyar hadsereg valamelyik epizódjából, és Amrita Sher-Gil magyar származású indiai festőművész születésnapjának századik évfordulójára is rendeztem volna egy szép filmet. Sajnos már nem lesz belőlük semmi, pedig mindegyiknek megvan a forgatókönyve.

 

Nincs keserűség Önben emiatt?

 

– Emiatt egy cseppnyi sem. Inkább amiatt van, hogy a közélet nyelve ennyire eldurvult. Nem szeretem a gyűlölködést, nem szeretek gyűlölködő országban élni.

 

– Milyen testamentumot hagyna a magyar nemzetre?

 

– Félek a nagy szavaktól… Tessék tisztességesen élni!

 

Fotó: Seres Csilla