Termeken és évezredeken át

 

A második terem bejárata előtti térelválasztó vitrinben, az emberek és istenek, illetve a halottak közti kapcsolatra, „párbeszédre” utaló tárgyak közé került a 2012-ben szerzeményezett ősbüszt is.

 

Az istenek „kék termében” többek között Noferhaut („az idegen országok elöljárója”) vörös homokkő sztéléje hívja fel magára a figyelmet. A fél istenné magasztosult királyi építész, a trónon ülő Imhotep nemesfém berakásokkal díszített bronz szobrocskája a Krisztus előtti VII. századból igazi különlegesség. A falon a sarunai templom tekintélyt parancsoló és gyönyörű relieftöredékei már a Ptolemaiosz-kort idézik.

 

A halottak „vörös termének” végén úgy sorakoznak egymás mellett a különböző méretű, „thébai típusú” és a gamhudi ásatásból származó festett szarkofágok, hogy egy pillanatra valamelyik nagy nyugati múzeum egyiptomi kiállításán érezheti magát a látogató. A hosszú, „zegzugossá” tett helyiség tárlóiba kerültek a temetkezéssel kapcsolatos tárgyak, halotti felszerelések, aranyozott kartonázs díszek… – és ebben a teremben fekszenek az ifjúság kedvencei, a múmiák is.


 

Közép-Európa második legnagyobb egyiptomi gyűjteményének legújabb és legjelentősebb szerzeménye egy óbirodalmi (a Krisztus előtti 2200 körüli) magánsírból származó (220 x 46 centiméter méretű) reliefes faltöredék. A XIX. század folyamán vagy a XX. század első felében került Európába; a rejtélyes múltú műtárgyat tavaly állami támogatással egy londoni műkereskedőtől vásárolták meg. Származási helyét a Szépművészeti Múzeum egyiptológusainak a közelmúltban sikerült beazonosítaniuk: Dél-Szakkarából, Haunefer sírjából való. A „beszédes” töredéken a hajdani sír tulajdonosának ülő figurája és a két hieroglif felirat sok mindent elárul az elhunytról.

 

A bal oldali szöveg: „Áldozat, amelyet a király ad és Anubisz, aki a hegyén van, aki a balzsamozó helyen van, aki a szent terület ura: (Hau felolvasópapnak) legyen tökéletes temetkezőhelye a nyugati sivatagban, miután szép öregkort ért meg! Érjen partot, miután át szel te az eget, és emelkedjék a tökéletes istenhez, annak lelkei közé! Ragadja meg karját a nagy isten! Haladjon (szabadon) a Nyugat (= túl világ) szent útjain, amelyen a tiszteletre méltó halottak haladnak (szabadon) békében, békében! Nyújtsa feléd karját a Nyugati Sivatag! Így köszöntsön: »Jöjj békében!« (Hau felolvasópap) mondja: »Megérkeztem városomból, megjöttem nomoszomból. Az igazságot cselekedtem az isten számára. Elégedetté tettem őt, mivel mindenben úgy cselekedtem, ahogyan kívánták. Megöregedtem, és szeretetem tökéletes a nagy isten előtt, Ozirisz, Buszirisz elsője, Abüdosz ura előtt.«”

 

A jobb oldali feliraton pedig ez áll: „Áldozat, amelyet a király ad Ozirisznek, Buszirisz urának, Abüdosz urának. Hau felolvasópap mondja: »Kiváló felolvasópap vagyok, aki ismeri a varázsszövegeket. Ismerem az összes hatékony varázslatot, amely hasznos az ember számára a temetőben. Bárki, aki elmozdítja vagy lerombolja a köveket vagy a téglákat ebben a sírban, perre megyek azzal a nagy isten bírósága előtt, és elveszejtik emiatt. A földön élők látni fogják (ezt), és félni fogják a megdicsőült lelkeket. Én a jót mondom, és a jót ismétlem. (Adassék) számára halotti áldozat minden újévi ünnepen, Thoth ünnepen, az »év elsője« ünnepen, a wag ünnepen, Szokarisz ünnepén és valamennyi tökéletes ünnepen!”

 

Üzenet négyezer-kétszáz évvel ezelőttről. Távolinak tűnik, mégsem az. A halál közelében megszelídültek szavai reménykedők. Szinte ismerősek…

Az alagsor ókorából kilépve egészen más világ várja a szépművészet rajongóit a múzeum második emeletén: a célszerűen felújított, klimatizált kisebb teremsorban – huszonöt évnyi kényszerszünet után – ismét megtekinthető a Szépművészeti Múzeum Régi Szobor Gyűjteménye. Pontosabban száz válogatott remekmű abból az anyagból, amely az európai szobrászat 1350-től 1800-ig (a német késő gótikától az itáliai reneszánszon át az osztrák barokkig, klasszicizmusig) ívelő időszakának közel hatszázötven művét őrzi.

 

A régi-új állandó „kamaratárlat” középpontjában természetesen a Leonardo da Vincinek tulajdonított világhírű kisbronz áll; a múzeum (egyik) „emblémája”: az ágaskodó paripán egyensúlyozó Lovas.

 

Mintha egy uralkodó zsúfolt műkincs raktárában járnánk, ahol egy másba fonódik szent és profán. Rendezett rendetlenség. Nagyméretű szobrok, feszületek, szenvedéstörténetek, szárnyas oltár és oltár részletek, domborművek, bravúrosan kivitelezett apróságok és lendületes-súlyos mitológiai jelenetek keverednek. Leonhard von Brixen, Tilman Riemenschneider, Jörg Lederer, Andrea Riccio, Giovanni Francesco Rustici, Jacopo Sansovino, Robert Moreau (és antwerpeni műhelye), Caspar Gras… – megjegyzendő nevek. Aranyozott, festett fa, terrakotta, ólom és bronz… A szobrászat e sűrű koncentrátuma lehetőséget ad arra, hogy a középkor néha egészen döbbenetes „isteni naturalizmusát” összevessük az extravagáns Messerschmidt tanulmány jellegű, grimaszoló karakterfejeivel, a komikum emberi realizmusával.

Fotó: Kissimon István