Beszélgetés Asztalos Zsolt képzőművésszel
A velencei biennále Talán sosem létezett olyan társadalmi berendezkedés, amelyből a benne élők egy része ne vágyott volna el. Ám a társadalomból teljesen kivonulni éppoly reménytelen vállalkozás, mint szembemenni vele. Maradni benne? Sokféleképpen lehet. Megmaradni? Valószínűleg csak emberként. Ma az elmagányosodás, a rossz gazdasági mutatók, a reklámvilág uralma, a technika fejlődésének nyomása idején adott a feladat: embernek maradni. Asztalos Zsolt képzőművész hol költői, hol filozofikus alkotásai érzékenyen járják körül e kérdéskört. Műalkotásaival, vagy ahogyan ő nevezi, „projektjeivel” az embert és az emberséget keresi a fogyasztói társadalomban. Méghozzá nem eredménytelenül. Vele beszélgettem.
– Az idei Velencei Képzőművészeti Biennálén az Ön pályaműve képviseli hazánkat. A Kilőtték, de nem robbant fel című munkájában nem szokványos szemszögből tekint a fel nem robbant világháborús bombákra, mivel „emberségüket” is hangsúlyozza. Csakugyan ilyen irgalmasak volnának ezek a bombák?
– Igen, fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek a bombák kegyelmi tárgyak is. Emberek köszönhetik az életüket annak, hogy nem robbantak fel, s ezáltal azt is elősegítették, hogy további generációk születhessenek meg, így mi is. Ugyanakkor a bombák a folyamatos fenyegetettséget is jelentik. A kiállítás erről a kettősségről szól, illetve arról a kérdésről: vajon honnan van bizodalmunk irántuk, honnan tudhatjuk, hogy nem robbannak föl egyszer? Én nem foglaltam állást azzal kapcsolatban, hogy miként tekintsünk e tárgyakra. Csak a kérdést vetettem föl, és a nézőkre bíztam, hogy továbbgondolják, és választ adjanak rá, ha tudnak.