Idén Németországból, a Bajor-erdőből érkezik Rómába a pápa, pontosabban a Vatikán karácsonyfája. Az ötvenéves, huszonöt méter magas és majdnem hét tonna súlyú fenyőt Waldmünchen környékén vágták ki november utolsó napjaiban. A fa mélyen a Bajor-erdőben állt, pontos helyét a nyilvánosság számára a kivágásáig nem árulták el, nehogy valaki kárt tehessen benne, mielőtt hosszú útjára elindul.
A piarista iskolák evangelizációs útkeresése
A rendszerváltás után a ránk szakadt szabad vallásgyakorlás örömében és hevében sokan azt hitték, hogy az egyházi iskolák ott folytathatják munkájukat, ahol az 1948-ban abbamaradt. Ez a vélekedés bizonyos tekintetben igaznak is bizonyult, ugyanakkor az iskolafenntartók, a pedagógusok és a szülők számára is egyre világosabbá vált, hogy negyvenévnyi ateizmust nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az egyházi oktatási intézmények újraindulása óta eltelt már több mint húsz év. Ez alatt az idő alatt az is egyértelművé vált, hogy nemcsak a „hiányzó” negyven esztendő jelent kihívást, hanem a kilencvenes évek óta felgyorsult szekularizáció is. Az utóbbi két évtizedben a kommunizmus alatt is működő egyházi gimnáziumoknak is szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy a diákok nagy része hitüket nem gyakorló családokból érkezik. A szülők az atyáktól és nővérektől, vagy egyszerűen egy jó nevű egyházi gimnáziumtól várják, hogy gyermekük a tudáson kívül valami „mást” is kapjon.
Beszélgetés Hamar Dániellel, a Muzsikás együttes egyik alapítójával
A magyar népzenét és népköltészetet november harmadik hetében ünnepeljük. Felmerül a kérdés, egyáltalán létezik-e ma népi kultúra, s ha igen, hol a helye az életünkben? Mit kezdenek vele a fiatalok? Találkoznak-e vele? A Muzsikás együttes negyven éve fáradhatatlanul tesz azért, hogy sokan felfedezhessék azt a kincses világot, amelyet őseink hagytak ránk. A hazai és külföldi nagy koncertjeik mellett az együttes tagjai kilencedik éve járják az országot, hogy rendhagyó ének-órákat tartsanak iskolákban. Hamar Dánielt, a Muzsikás egyik alapító tagját kérdeztem erről a küldetésről, a népzene mai helyzetéről és az együttes terveiről.
– Honnan jött a rendhagyó énekórák ötlete?
– Kodály Zoltán azt vallotta, hogy az oktatás középpontjában a zenének kell állnia. Az úgynevezett Kodály-iskolákban emelt óraszámban tanították az éneket, a karéneket, mindenki megtanult kottát olvasni, több szólamban énekelni, hangszeren játszani. Ma a szülők, a pedagógusok, az oktatási rendszert alakítók is úgy látják, azok a fontos ismeretek, amelyeknek birtokában sikeres felnőtt válik a gyerekből, és később képes lesz helyezkedni a versenyszférában. A fontos tantárgyak ezért a számítástechnika, a nyelv, a kommunikáció. Kodály elsősorban nem sikeres, hanem boldog embereket akart nevelni, akik kiegyensúlyozottak, képesek elfogadni önmagukat és másokat, akiknek egészséges a lelke. A zene ehhez segíti hozzá az embert. Ráadásul bebizonyosodott, hogy a Kodály-iskolákban tanuló gyerekek más tárgyakkal is könnyebben boldogultak, mint azok, akik nem zenei általánosba jártak. Sajnos Kodály halála után ezeket az iskolákat bezárták. Az iskolai énekórák is háttérbe szorultak. A Muzsikással ezért tartjuk fontosnak, hogy a gyerekek iskolai éveik alatt legalább egy minőségi népzenei élményt kapjanak.
Magyartanítás külföldieknek
A magyar nyelv napját november 13-án ünnepeljük, annak emlékére, hogy az országgyűlés 1844-ben ezen a napon nyilvánította nyelvünket államnyelvvé. E jeles dátum alkalmából most kívülről tekintünk rá arra a nyelvre, amely számunkra a legszebb, a legérthetőbb, s amelyen beszélnünk, gondolkodnunk, álmodnunk, de talán hallgatnunk is a legkönnyebb. Vajon milyennek tartják nyelvünket a külföldiek? Csakugyan igaz a mítosz, amely szerint megtanulhatatlanul nehéz? S milyenek vagyunk mi a magyarul tanuló külföldiek szemében? A kérdéseket Polgár Teréz Eszterrel járjuk körül, aki magyarul tanít.
– Hogyan lett Önből külföldieket tanító magyartanár?
– A ’90-es években, amikor az ELTE magyar–esztétika szakára jártam, rengeteg külföldi érkezett az országba. A négyéves B szakként indított magyar mint idegen nyelv sokakat vonzott. Magyar szakosok felvételizhettek, ha már megvolt egy bizonyos nyelvészeti szigorlatuk és beszéltek legalább egy idegen nyelvet.
Örömmel hallottuk a hírt szeptemberben, amely szerint Ferenc pápa hazánkba látogat 2016-ban, Szent Márton születésének 1700. évfordulójára. Mártont mi, magyarok is a magunkénak érezzük, noha tudjuk, hogy a 316-ban Pannóniában, a Római Birodalom provinciájában született szent római volt.
A mai Szombathely, vagyis Savaria szülötte ő, aki csak felnőttként tért keresztény hitre. Márton híd az antik világ és a keresztény Európa között. A keresztény humanitás szentjeként is szokták emlegetni. Híres legendája szerint katonaként köpenye felét odaadta egy didergő koldusnak, majd álmában Jézus elmondta neki, hogy ő volt az, akivel jót tett. Az ígéretes katonai karrier előtt álló fiatalember a látomás hatására megkeresztelkedett, felhagyott addigi életével, és térítő útra indult. Édesanyját is ő keresztelte meg.
Ha a hazai borokról hallunk, még nekünk, magyaroknak is sokszor bizonyos elavult közhelyek jutnak az eszünkbe. Azt gondoljuk, a borainknak nem kell a cégér. S elegendő csak megemlíteni a Tokaji nevet, és Bécstől Moszkváig máris mindenkinek felcsillan a szeme. Holott ez nincs így. A világ borpiacán nem vagyunk az első helyen, Kelet-Közép-Európán kívül pedig csak az ínyenceknek jut eszükbe magyar bort vásárolni. Ám szégyenkezésre így sincs okunk. Hiszen egyes borászataink szép sikereket könyvelhetnek el világszínvonalú versenyeken, és ahhoz sem fér kétség, hogy a hazai bor évszázadok óta minőségi. A színvonalas magyar bor megszületése pedig a szerzetesrendeknek is köszönhető.
Sírod fölött szelíd angyal áll,
Téged őriz, mégis minket néz.
Azt súgja, szép és szent a halál,
Bár elválni gyötrően nehéz.
Egyszer mind megérkezünk oda,
Lesz majd újra közös otthonunk.
Az Isten vár ránk a kapuban,
és ölébe hajtjuk homlokunk.
Beszélgetés Skrabski Fruzsinával a háborúban erőszakot elszenvedett nőkről
Még élnek köztünk olyanok, akik a II. világháborút nem a történelemkönyvek lapjairól ismerik. Kevesen vannak, de emlékezetük éles, hiszen ahogy ők mondják: a háborút nem lehet elfelejteni. Sem a bombázást, sem az elsötétítést, sem a Don-kanyart, sem a zsidók elhurcolását, sem a légópincék szagát. Ugyanakkor a háborúnak ma is léteznek tabutémái, amelyekről főként maguk az áldozatok nem beszélnek. Skrabski Fruzsina új filmjében ilyen, alig feltárt terepre merészkedik. Az Elhallgatott gyalázat a megszálló szovjet hadsereg katonái által nőkkel szemben elkövetett erőszakos cselekményeket vizsgálja. A dokumentumfilmben megszólalnak szovjet veteránok, magyar és orosz történészek, pszichológusok és szemtanúk. A forgatás körülményeiről és a kész mű tanulságairól az alkotóval beszélgettünk.
– Honnan jött az ötlet, hogy erről a sok szempontból nehéz témáról filmet forgasson?
– Mindig is munkált bennem egyfajta antikommunista érzület. Gimnazista voltam, amikor a rendszerváltás éveit éltük. Már akkor tüntetésekre jártam. Fontosnak tartottam, hogy kiderüljön az igazság. A szovjeturalom alatt élt civil lakosság kiszolgáltatottsága különösen foglalkoztatott. A meggyalázott lányok és asszonyok történeteivel ismerősök, barátok elmondásai alapján találkoztam. Édesapám nagynénjei is meséltek azokról az időkről, a félelemről, a bujkálásról. Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve nagy hatással volt rám. Sára Sándor két filmje, amelyek ezt a témát járják körül, szintén. Szép lassan összeállt a fejemben a terv, amelyet a Magyar Média Mecenatúra meghirdetett pályázatára adtam be. Nyertem, és két év alatt a munkatársaimmal el is készítettük a filmet.
