„Összetart bennünket a zene…”

Hogyan képzeljük el az órákat?

 

– Az általános iskola alsó osztályától a gimnázium legutolsó osztályáig minden korosztálynak tartunk énekórát. Ilyenkor ott ül az egész iskola, több száz diák a tanáraikkal együtt. Kezdetben évente ötven iskolát látogattunk meg, azóta ezt a számot felemeltük hatvanra. Kilenc év gyakorlata már sok mindenre megtanított bennünket. Nem lehet tévedni, hibázni, hiszen a gyerekek kritikus közönség.

 

Adnak visszajelzéseket?

 

– Természetesen. Az egyik legnagyobb ajándékot egy pufók kisgyerektől kaptam egy lakótelepi iskolában. Az énekóra után teljesen átszellemülten elindult felém, két kezét nyújtva, az egyikkel gratulált, a másikkal pedig egy kis zacskóban három darab háztartási kekszet adott át. Uzsonnájáról lemondva köszönte meg a koncertet. Ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes ezt a hivatást végezni. Természetesen egy gimnazista már másképpen hálás, máshogyan köszöni meg az élményt, de felé mást is közvetítünk. Annak a korosztálynak már azt is üzenjük, hogy egy kultúra részesei vagytok, örökösei és továbbadói. Ez pedig ajándék és felelősség.

 

Mit látnak, mire van leginkább szükségük a mai fiataloknak?

 

– Hitre. Nagyon vonzó számukra, hogy látják rajtunk, mi valóban hiszünk abban, amit csinálunk.

 

Bárhová elmennek, ahová hívják Önöket?

 

– Igen, ez az egyik elvünk. Az iskoláknak ez nem kerül semmibe, mivel a MOL támogatóként mögénk állt. Három évre be is vagyunk táblázva.


Illúzió, hogy falun még tisztában vannak azzal, mi a népzene?

 

– Sajnos az. A faluból teljesen eltűnt a népzene.

 

Mi ennek az oka?

 

– A városi gondolkodást is hibáztatom ezért. A városiak sok esetben lenézik a falut, a tájszólás a mai napig nevetség tárgya. Senki sem akar nevetséges lenni, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a falu elhagyja régi szokásait. A világ megváltozott, nem látni, hogy lovas kocsival vinnék a menyasszonyt a lakodalomba, helyette autóval tülkölnek, elmennek az étterembe, és táncolnak a szintetizátoros zenére. Ez sajnos már Erdélyben is egyre több helyen így van. Leveszik a gyönyörűséges kalotaszegi szőtteseket a falról, és felteszik helyettük a kínai, naplementés plüss falvédőt. Még művelt városi körökben is sokan úgy tartják, hogy Bartók Béla azért dolgozta föl a népdalokat, mert azok önmagukban nem voltak elég jók. A zeneszerző észrevette a sárban a gyémántot, és lecsiszolta. Ez nem igaz, sőt épp fordítva volt. Bartók elragadtatottan írt a falusi énekesek, zenészek előadásmódjáról, a hallott dallamokról, csak abban a korban elképzelhetetlen volt, hogy városi tanult zenészek az eredeti stílusjegyekkel meg tudnák szólaltatni ezt a zenét. Bartók Béla nem feldolgozta a népzenét, hanem zseniális remekműveket komponált a népzene hatására.

 

Ugyanakkor a népzenét éppen a városi fiatalok fedezték fel újra a XX. század második felében…

 

– Igen, ez volt a táncház-mozgalom, amelynek örökösei ma is életben tartják. A népi kultúrát megmentettük a mai életnek, de hogy miképpen lehetne visszavinni a faluba, azt nem tudom. A közösségi zene eredeti formájában sajnos még Erdélyben is eltűnőben van.

 

A vidék teljesen elveszíti a saját kultúráját?

 

– A hagyományos élethez kötődőt igen. Mi az elmúlt rendszerben abban nevelkedtünk, hogy ami magyar termék, az többnyire rossz, hacsak nem exportra termelték. Ez a beállítódás mára sokat változott. Keressük a magyar termelői árut, a vidék ízeit, a magyar termék márka lett. Lehet, hogy egyszer a népzene, az a tudás, amely évszázadok alatt kristályosodott ki emberről, életről, világról, ugyanígy újra fontos lesz sokaknak, és nemcsak néhány városi vagy városból menekülő ember szenvedélyeként tarjuk majd számon. Hiszek abban, hogy a világ jó, csak nem a jó van az előtérben. A szellem halad előre, próbálják kiirtani, de nem lehet, mert csak az anyagot lehet elpusztítani. A népzene újjászületett a városban, talán visszakerül majd egyszer a faluba is, és újra segíti élni az embereket.

 

Miben lehet segítségünkre a népi kultúra?

 

– Egyfajta viszonyulásban az élethez. Nem az a cél, hogy ugyanolyan házat építsünk, amilyenben a nagyapánk lakott. De ha megnézem a lényegét és meglátom mögötte a szellemet, az elgondolást, akkor annak a mintájára lehet építeni egy olyan XXI. századi házat, amelyben egészen biztos, hogy lesz közösségi tér, ahol elférünk, ahová behívhatjuk a vendéget. De beszélhetünk a népzenéről is, a népköltészetről is, amely a legbenső érzéseinkre rezonál, amelyeket mindannyian ismerünk, mint például az öröm, szomorúság, boldogság, gyász, szerelem, féltékenység, félelem. A zene gyógyít. A lelket tisztítja. A mi korunkban egy férfiembernek nem illik sírni. Ha sír, ráadásul nyilvános helyen, az a gyengeség jele. A temetésen sem sírnak a férfiak. Erdélyben sírnak. Ha mégsem indulnának meg a könnyeik, akkor jön a zenész, és olyat muzsikál, hogy a legkeményebb férfiember is sírva fakad. A zene szembesít a fájdalommal, de meg is gyógyítja azt. Természetesen zene nélkül is lehet élni. Kodály azt mondta: „A sivatagon keresztül is vezet út.” De ha tehetjük, miért ne járjunk inkább szép, virágos ösvényen?

 

Ön vigasztalódik a zenével? Gyógyítja vele a lelkét?

 

– Igen, sőt az együttesben is sokszor megéljük, hogy tulajdonképpen nem is próbálunk, hanem csak úgy magunknak zenélünk, tisztítókúrát tartunk. Elemi szükségletünk, hogy muzsikáljunk egymásnak.

 

Ez az, ami egyben tartja az együttest? Hiszen negyven évet ma a házasságok is alig érnek meg…

 

– Összetart bennünket a zene, és az, hogy hiszünk benne. De az is, hogy ennyi idő után is érdekesek vagyunk egymásnak. Sipos Misi például kimegy az erdőbe, gombászik, és az állatoknak muzsikál, figyeli, hogyan hat rájuk a zene. Nekem ilyen eszembe nem jutna. Én, mivel geofizikus is vagyok, beszélek nekik az űrkutatásról vagy az indiai gyógyításról, engem az érdekel.

 

Milyen terveik vannak?

 

– A közös negyven évet a Sziget Fesztiválon egy koncerttel ünnepeltük meg, készítettünk belőle egy DVD-t, amely a karácsonyi vásárra megjelenő Muzsikás-könyv melléklete lesz. Népzenei és komolyzenei közönség előtt egyaránt fellépünk. Jövőre a genfi kamarazenekarral zenélünk együtt, a Szent Efrém férfikarral, az Amadindával, a Concerto Budapesttel. Jandó Jenő is gyakori vendégünk. Itthon pedig a Takács-vonósnégyessel lesz közös hangversenyünk. A népzenei koncertek is sorakoznak. Legközelebbi, nagyszabású fellépésünk a karácsonyi koncert lesz december 28-án a Művészetek Palotájában.

 

Annyi világot bejártak, mit tapasztalt, mit jelent másoknak a magyar népzene?

 

– Keleti és nyugati füllel is hallgatható. Sok egzotikus népzene egy ideig izgalmas, mégis idegen marad a más kultúrában felnőtt emberek számára. A magyar népzene képes beépülni egy amerikai és egy japán életébe is. Tokióban létezik egy „kalotaszegi zenekar”, amely négy japánból áll. A prímása egyszer azt mondta nekem, azért fontos számára a magyar népzene, mert kell a japán identitástudatához. Olyan kincsünk van, amely még másoknak is segít „hazatalálni”.