A tanútól pedig nem a véleményét, a benyomásait vagy a gondolatait várjuk, hanem a megtapasztalt valóságot. Amit látott, hallott, aminek részese és megélője volt. Igaz ugyan, hogy a bírónak mindig figyelembe kell vennie a tanú képességeit, realitásérzékét és számos más tulajdonságát, de tőle mégiscsak a tényeket várják. „Megkapjátok a Szentlélek erejét, és tanúim lesztek egészen a föld végső határáig” – mondta az Úr Jézus a mennybemenetelkor. Ez feladat is, és egyben egy életállapotot is kijelöl. A tanú feladata, hogy az igazságot hitelesen közvetítse.
Szent Polikárp, az I. század végének püspöke így szólt a filippiekhez írott levelében: „Az örök Főpap, Jézus Krisztus erősítsen meg benneteket a hitben, az igazságban, és minden szelídségben, és adjon nektek helyet a szentjei között. Imádkozzatok minden hívőért, a királyokért, a hatalmon levőkért, azokért, akik üldöznek és gyűlölnek titeket, a kereszt ellenségeiért!”
A keresztényekre kirótt vértanúság nem a sajnálkozás világa. Távol áll tőle a politikai számítgatás. Ezt a világot a pincebörtönök szaga jellemzi. A káromkodó kihallgatók, a tetves ruhák, a kezüket tördelő rokonok, a hírektől elzárt találgatások, a bizonytalanság lengi körül. Így hangzik a főszabály: „Nem mondani semmit, mert holnap nem tudni, ki ellen használják fel!” Itt egyetlen bizonyosság van: a feltámadott Krisztus. A vértanú együtt szenved a dicsőség Királyával. Ő a halál suttogásában nem vár el szép idézeteket. Itt elhalkul a zene. Befejezetlenül maradnak a rímek. Képtelenség felidézni az arcokat, elhalványulnak az oltárképek. Semmitmondóan koppannak a kirándulások helyei. Valóban csak egyetlen bizonyosság van: a feltámadott Krisztus. Most bevár. A követéséből együtt járás lesz.
Nagyon ostobák a vértanúkat gyártó hatalmasok, mert kizárólag a maguk erejében hisznek. Így bizonyítják hitványságukat és gyengeségüket. Percemberek, jellemtörpék. Legalább Hemingwayt mormoghatnák: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.” Ám még idáig is képtelenek eljutni, mert nem látnak ki a bűn csövéből. Elkeseredésükben ölnek és pusztítanak. Ezért figyelünk aggodalommal az Istent tagadó eszmék hirdetőire, mert előbb-utóbb az ember ellen fordulnak. Látszólag győznek, mert maguk alá gyűrnek mindent és mindenkit. Sikert és földi mennyországot ígérnek, melyet féligazságokkal és hazugságokkal támogatnak meg. Pedig az ő hatalmuk is annak a Szolgának a szeretetéből fakad, aki felfeszítve is uralkodik. Aki az igazságtalanságok gyűrűjétől körülvéve maga az Igazság. Aki legyőzött állapotában is győz. Az ő uralmának soha nem lesz vége, mert a szeretetnek is csak kezdete van, és – ha igazi –, vég nélkül való. A vesztesekben is győztes Király, nos, ő a vértanúk erőforrása. A golgotai kereszt a trónusa. Ott hirdeti ki az Atya végső ítéletét. Szeretetből engedelmes szolgaként helyezi el egy új ország alapjait, amely „igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke” (Krisztus király miséjének prefációja).
A vértanú nem bizonyít, mert a vértanú maga a bizonyíték. Teljes bizonyossággal kap részt Krisztus királyságából. Az örökség nem aszkétává soványodott, beesett arcú és vizenyős tekintetű megszállottaknak, hanem az örömmel Krisztussal élőknek való. Akár egy perc leforgása alatt, akár éveken át, apránként adja oda az életét, minden fájdalmával azt bizonyítja, hogy Krisztus győzött a legnagyobb rosszon: a halálon. Mindaz, aki odaadott életével részt kapott Krisztus fájdalmaiból, az részese lesz megdicsőülésének is.
