Koncz Ádám

A szekszárdi Remete-kápolna búcsúján

Szerző:

Bíró László püspök: Legyen újra gyűjtőpont ez a hely!

 

Szüretre készülődő szőlőhegyek karéjában, a város mögötti lankák egyik festői szépségű völgyében gyűltek össze szeptember 7-én, vasárnap a város és a környék hívei, hogy a völgy öbléből a domboldalra felkapaszkodva a Remete-kápolnánál üljék meg a környék egyik legősibb és leglátogatottabb búcsúját, a szekszárd-remetei búcsút.

A szeptember 8-ához, vagyis Szűz Mária születésnapjához kötődő búcsú több évszázados múltra tekint már vissza itt. Az Istenszülőnek szánt jelenlegi barokk kápolna építési éve ismert ugyan – 1758 –, de írásos források megemlítik a templom egy elődjét is, amely egy, talán a mohácsi vész táján itt élt szent életű remete emlékét őrizte és hagyta ránk.

A Közösség

Szerző:

Bonyhádi leltár a harmincadik év után

Nincs adószáma, nincs telephelye, nem lett bejegyzett egyesületté vagy alapítvánnyá az idők során, egyszerűen csak VAN. Harminc éve már. Tagjai a kezdetekkor lakásokon jöttek össze, voltak a plébánián a káplán társbérlői, üresen álló iskolák torna- vagy tantermének befogadottjai (egy darabig Jehova tanúival társbérletben), egy időben a bonyhádi régi sírkert temetői kápolnájában húzták meg magukat, s egyszer előfordult, hogy még innen, a „katakombából” is kiszorulva, a város egyik árnyas terén tartották meg összejövetelüket. Énekelve, imádkozva, a Szentírást olvasva.

A pécsi püspökség és a bonyhádi egyházközség jóvoltából 2000 óta van közösségi házuk. Hogy kik ők? A Bonyhádi Katolikus Közösségről van szó, amely, ifjúsági csoportként az életkorra jellemző lendülettel, sok más plébániai csoporthoz hasonlóan formálódott közösséggé. Tagjaik közül az évek során ketten lettek pappá (ők ma Véménden és Komlón plébánosok), s jelenleg is van egy kispapjuk; tíznél is többen végezték el a pécsi hitoktatóképző tanfolyamot, lett közülük civil lelkipásztori kisegítő, akadt, aki belépett a ferences világi harmadrendbe, és vannak soraikban olyanok, akik „csak” egyszerű, hívő édesanyák és édesapák, sok gyerekkel, akik sosem gondoltak arra, hogy nagy dolgokat vigyenek végbe, ám meglehet, hogy a végső számvetésnél talán majd mégis ők hagyják maguk után a legmaradandóbbat…

Homokra épült…

Szerző:

Papunk, Ravasz Csaba tolnai plébános mondta el egy vasárnapi prédikációjában a következő történetet, amelyet ő is az egyik pap barátjától hallott. Vagyis az eset Magyarországon történt, ha nem is tegnap, de belátható időtávon belül, a magyar valóság részeként, Budapest egyik külvárosi plébániáján.

Ez a külső kerület hatalmas építkezések színtere volt a hetvenes évek közepén, végén. Itt épült fel a főváros egyik utolsó monumentális lakótelepe, egy, több tízezer embernek otthont adó, tízemeletes sorházakból álló panelrengeteg.

Véletlenül…?

Szerző:

Erzsi – maradjunk ennyiben – nem helybeli, de itt dolgozik a városunkban. Innen az ismeretségünk. Az alábbi, nem mindennapi történetet ő mesélte el.

 

– Mindaz, amit most elmondok, azzal kezdődött, hogy nemrég a szekszárdi kórházban jártunk a gyerekeimmel, ahol a sógorom anyját látogattuk meg a belgyógyászaton. Hárman voltak a kórteremben, aminek a látogatás elején még semmi jelentőséget sem tulajdonítottam. Csak amikor a búcsúzás után jöttünk kifelé, akkor akadt meg a szemem az egyik ágyvégi lázlapon, amelyen jól olvashatóan szinte „szembe jött” velem egy régről ismerős név. X. Y.-né, született itt és itt, ekkor és ekkor. Szemem a lánykori nevét kereste, s miután elolvastam, rögtön a földbe gyökerezett a lábam, mivel bizonyossá lett előttem, hogy az idős asszony, aki e helyen fekszik, nem más, mint az anyám. Az édesanyám. Aki négyéves koromban elhagyott. Önkéntelenül hagyta el a számat az izgatott kérdés:

 

– Hová valósinak tetszik lenni?

A rászorulókért Tolnán

Szerző:

Felnőttek jókora csoportja gyűlt össze február 28-án kora délután az amúgy gyermekzsivajhoz szokott tolnai Szent Mór Katolikus Általános Iskola udvarán. S bár közülük többen nosztalgiázva nézegették a régi udvart és az ódon falakat, hamarosan kiderült, nem régi iskolájukat jöttek meglátogatni. Érkezésüknek ennél konkrétabb célja volt: ebédelni jöttek. Ebédelni, méghozzá a helybéli Katolikus Karitász meghívására. A segélyszervezet és az iskola közötti gyümölcsöző együttműködésnek köszönhetően a rászorulók –mint már korábban többször – ez alkalommal is igénybe vehették az iskolaudvari konyhát és az ebédlőt. A konyha dolgozói „második műszakban” főztek aznap, ez esetben ötven személyre.

Megéri jónak lenni

Szerző:

– Azokban az években egy dél-dunántúli kisvárosban voltam káplán – kezdett a történetbe idősödő, de még aktív pap ismerősöm –, amely városnak négy katolikus temploma is van. Ez pedig azért érdekes, mert volt a helyi szociális otthonban egy, a várossal szomszédos kis faluból való asszony, aki minden dél előttjét a város templomaiban töltötte. Márika – környezete csak így hívta – enyhe fokban szellemileg sérült volt. Családja szerint a negyedik fia szülése után érte valami visszafordíthatatlan trauma, ami önálló életvitelében ugyan korlátozta, de istenfélő jámborságát csak növelte. Naponta imádkozott mind a négy templomban. Mondtam is neki néhányszor, hogy azokat az imákat egy templomban is el lehetne végezni, de nem, ő ragaszkodott hozzá, hogy imáival délelőttönként végigjárja a várost.

Az Ige ereje

Szerző:

Az alábbi eseménysor a sztálini terror idején a Szovjetunióban történt, a bolsevik rémuralom alatt, valamikor a harmincas években. Ez a Gulag kiépülésének a kora, az az időszak, amelyben az ukrán parasztok milliói halnak éhen, miközben az erejét fitogtató Szovjetunió Európa országaiba búzát exportál… Szólásszabadságról, szabad sajtóról, többpártrendszerről már álmodni sem lehet, a nemzetiségi probléma pedig – ahogyan Joszif Visszarionovics fogalmaz csak vagonkérdés.A kollektivizálás befejeződött, a párt hatalma korlátlan és szilárd. Csupán egyvalami nem ment még le egészen a hatalom torkán, ez pedig az orosz egyház. Templomaitól, intézményeitől az elsők közt fosztották meg, papjait börtönbe zárták, a püspökök nagy részét kivégezték, egy dologgal azonban nem bírtak: a jámbor, istenfélő orosz néplélekkel. Még ezt kellett megmérgezni, eltaposni valahogyan.

Miért éppen Ferenc?

Szerző:

Mostanában egyre több kéretlen levélszemét érkezik internetes postaládámba. A többségüket – azokat, amelyek többnyire eladnának nekem valamit – olvasatlanul törlöm ki, csak kevéssel teszek kivételt. Így akadt fenn a rostán az a pápaválasztás utáni fotó is, amelyet barátaim közül még sokan mások is megkaptak. Hogy kiktől? Az ő barátaiktól. Azóta többször is megnéztem ezt a felvételt, majd egy szép napon megálltam a könyvespolcom előtt, és keresni kezdtem valamit. Így akadtam rá a könyvre, amely jó néhány éve várta már, hogy újra kézbe vegyem.