Koncz Ádám

Elnézem a város fényeit a hatalmas villanyfüzér-hópelyhekkel a villanyoszlopokon, a fényárban villódzó, felcicomázott üzleteket, miközben postaládám alig győzi elnyelni a karácsonyi bevásárlásra buzdító szórólapáradatot: vásárolj, élvezz, fogyassz! Drága szép advent! A lélek elhalkuló csendje, a hajnali roráték derengése, a születő reménység hajnala – hát ide jutottál?

A villámhárítón egy télapóbábu mászik felfelé, kampóban végződő rongykezével már megragadta az emeleti erkély vasrácsát: még egy ugrás, és bent van. Ez már nem Mikulás: télapó. A kettő között az a különbség, hogy míg a Mikulás csak december 6-án látogatja meg a jó gyerekeket, a télapó karácsonykor is tud ajándékot hozni. Hogy kinek? Az angyallal, pásztorokkal, Máriával és a kis Jézussal mit kezdeni nem tudó, újpogány világnak. Fenyőünnep a népi demokratikus múltból, karácsonyi télapó a liberális jövőből.

Keretszámok, normatívák, összehasonlító statisztikák szegélyezik az életünket, amelyek arról tájékoztatnak, hány százalékkal nő az idén a gazdaság, lesznek-e új munkahelyek, romlik-e a nyugdíjak vásárlóértéke, mennyi marad a zsebben az adóbevallás után.

Mindez cseppet sem új számunkra, hiszen ebben cseperedtünk fel, mai kifejezéssel élve: így szocializálódtunk, a szónak abban az értelmében is, hogy a mögöttünk hagyott rendszerben pártkongresszusok döntöttek arról, mennyi szénre, acélra, új lakásra, és még ki tudja, mi mindenre lenne szükség egy-egy három- vagy ötéves terv alatt. Sokan hitték, hogy ha az előirányzatok maradéktalanul teljesülnek, boldog jövő köszönt majd ránk.

Hideg januári reggel volt, amikor egy ember megállt a Washington DC-i metróállomáson, és hegedülni kezdett. Hat darabot játszott, összesen negyvenöt percen keresztül. Ez alatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbbjük a munkahelyére sietett a reggeli csúcsforgalomban.

Három percnek kellett eltelnie, mire az első ember, egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első huszonöt centesét, amelyet egy nő dobott be a hegedűtokba, anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falnak támaszkodva kezdte hallgatni a zenét, de kisvártatva az órájára pillantott, és tovasietett.

A tolnai templomkertben néhány évvel ezelőttig volt egy Mária-szobor, a templom Szent Imre utcai oldalán. Ez a szép mívű alkotás eredetileg évtizeden át a Pajtatér egyik eldugott szögletében állt, ahonnan, hogy méltóbb helyen legyen, áthelyeztette az egyházközség, a városvédő egyesülettel karöltve. Vesztére. Mert amíg ott fakult, porosodott árván, a sáros kocsiút mentén, a kutya sem bántotta. E frekventált helyen: az iskolakaputól ötven méterre viszont a mellette elhaladó gyerekcsapatok (majdnem azt írtam, bandák) gúnyolódásának céltáblájává vált.

Nem járult hozzá, hogy újságcikket írjak róla. Ezt a legmerevebben elutasította. Most mégis megteszem. A vezetékneve elhallgatásával – végtére Mihály nevű ismerősöm tucatnál is több van a lakóhelyemen –, és azt sem mondom meg, melyik utcában lakik.

Egy ledőlt oszlop tövében

Csak ami az én időmben, az én életem során, a mi környékünkön történt.

Bán Endre volt püspöki helynök, a pécsi szeminárium rektora, a Piusz-templom plébánosa, és – ami számomra a legfontosabb – egykori, rajongásig szeretett hitoktatóm alig hatvanévesen ment el annak idején. Egy lelkigyakorlat közben, Szombathelyen halt meg. Még rengeteg munka várt volna rá. Ha vállalja, kiváló pécsi püspök lett volna. Döbbenetet keltő, váratlan halálhíre az egész egyházmegyét megrázta.