Új év, új reményekkel

 

– Tizenhét évesen lettem terhes a kislányommal, akit Székesfehérváron szültem meg. Az apa – noha gyermeke már tizennégy éves elmúlt – a mai napig nem látta a lányát… Amikor kiderült, hogy várandós vagyok, két lehetőség kínálkozott: vagy intézetbe kerül a baba rögtön a születése után, vagy gyámság alá helyeznek engem, hogy megtarthassam, mivel akkor nem voltam nagykorú. Anyám és apám már rég elváltak, sőt, anyám második házassága is tönkrement. Alkoholproblémái voltak már régóta, így a korábbi nevelőapámat kértem fel gyámnak, aki ezt el is vállalta. Ő ekkor Fülöpszálláson élt.

A terhesség megszakítása nem merült fel harmadik lehetőségként?

– De igen, voltak a környezetemben, akik gondoltak erre is, én azonban egy percig sem. Olyan erős volt bennem a valakihez tartozás vágya, hogy erről hallani sem akartam.

– Fülöpszállásnál tartottunk az előbb…

– Igen. Itt kialakult egy tartós kapcsolatom, amelyben tizenkét és fél évig éltem. Eleinte viselhető volt, de később ez is alkoholba fulladt, ami az állandó veszekedések időszakát jelentette számunkra. A lányom állított válaszút elé, amikor azt mondta: szerinte bármilyen nevelőotthonban jobb lenne neki ennél. A húgom ekkor már Tolnán lakott, akkor ez volt számunkra a menekülés egyetlen lehetséges iránya.


De később, úgy tudom, már nem nála laktak.

 

– Csak pár hétig húztuk meg magunkat a testvéreméknél, aztán albérletbe mentünk. A mostani már a harmadik bérleményünk volt Tolnán. Az elsőt szabályosan eladták a fejünk fölül, a másodikban molesztálták a kislányomat, de az utolsó még ezeknél is sokkal rosszabb volt…

Nehéz beszélnie róla?

– Annyira hihetetlen a történet, hogy igazából nincs is kedvem belefogni.

Hátha segít, ha elmondja…

– Naiv voltam, lelkes, és mindenekelőtt boldog, hogy végre egy rokonszenves, befogadó családra találtunk. Az udvari mellékhelyiséget lakhattuk, szerény komforttal, de volt ígéretünk egy külön szobára a kislányomnak, nekem pedig adódott egy jó munkahelyem a tulajdonosok kapcsolatai révén. Azt ígérték, még albérleti díjat sem kell fizetnünk, ha belemegyünk egy apróságba.

És mi volt ez?

– Az A-hitellel együtt nyolcszázezer forint kölcsönt írtam alá helyettük. A pénzt oda is adtam nekik, csak a téli tűzifánkra valót tartottam meg magamnak. Erre azonban semmi bizonyítékom sincs! Azonnal visszaéltek a helyzetemmel. Amint átadtam nekik a pénzt, lakbért is kértek az elviselhetetlenül magas rezsi mellé. A havi hetvenezer forintos fizetésemből ötven-hatvan ezer erre ment el. Összeomlottam. Úgy éreztem, innen nincs tovább, ebből az adósságcsapdából nem tudok szabadulni, miközben az utolsó havi albérleti díjat sem tudtam már kifizetni. Az idei tűzifám is hitelre van… El tudja ezt képzelni?

Hogyan került kapcsolatba a tolnai karitásszal?

– A kislányom barátnőjének a nagymamája a karitász tagja. Összeültek, és megtanácskozták a helyzetünket. Tolnán hetven eladó ház van, ezek fele lakatlan. Köztük a helyi karitász vezetőjének a keresztanyjáé is, aki nyolcvanhat évesen már évek óta a fiánál él, Budakalászon. Telefon ment, telefon jött, s hamarosan kiderült: költözhetünk. Méghozzá igen előnyös feltételekkel.

Tud valamit a házat felajánló családról?

– Nem sokat, csak annyit, hogy mélyen vallásosak, és a gyermekeiket is ebben a szellemben nevelik. Nagyon-nagyon várom, hogy találkozhassam velük, hogy megköszönhessem, amit értünk tettek!

Mikor költöztek?

– December 23-án, vasárnap. A helyi karitász egyik tagjának kisbusza és jókora utánfutója vitte el a holminkat.

Gondolom, sokáig tartott, mire mindent elpakoltak. Mi került először a helyére?

– A kályha.

És utoljára?

– A karácsonyfa, amit szenteste fél kilenckor könnyezve díszítettünk fel a lányommal.

S most hogyan tovább?

– A bajok egy részéből még nem másztam ki, de már az első este, amikor még a padlón aludtam a kihűlt falak között, azt éreztem, be vagyok takargatva. Hogy mivel? A meggyőződéssel, hogy van még jóság a földön, s hogy a bajban nem maradtam egyedül.

Fotó: Németh István