Kiss Péter

Szent Ferenc szegénysége és a köztünk élő szegények

Assisi Szent Ferenccel kapcsolatban, akinek ezen a héten, október 4-én van az emléknapja, alaposan elgondolkodhat az ember a szegénység különböző jelentéseiről. Úgy tűnik, ez ügyben rengeteg zavar van nálunk a fejekben. Sokan félnek a szegényektől, és gyanús elemeknek tekintik őket, akik ki akarják használni a többieket, az államot. Akadnak, akik szerint ép ésszel senki sem kívánhatja a szegénységet, míg mások az evangéliumra hivatkozva életmodellként ajánlják.

Az őszi éjszakák egyre hidegebbek, ezért ilyenkor többször jutnak eszünkbe a nincstelen emberek, a fedél nélkül élők vagy az otthonukban fagyoskodók. Vecsei Mikóst, a Magyar Máltai Szeretet szolgálat alelnökét a szegénységhez, szegényekhez való viszonyunkról kérdeztük.

– Gyakori a jóléti állam letűntének emlegetése, de nem világos, hogy mi következik ebből a szegényekre nézve. Kinek kell rajtuk segíteni? Sokszor az sem világos, kit kell szegénynek tekinteni, van-e ennek objektív mércéje. Ön szakemberként és keresztényként hogyan tekint erre a kérdéskörre?

– Szent Ferenc gazdagnak született, és egy megtérési folyamat részeként, önként választotta a szegénységet. Egészen más az, amikor valaki a szegénységbe születik bele. Nagyszüleink példájából tudjuk, milyen az igazi szegénység: amikor mindennapos a szűkösség tapasztalata, és nagyon kell vigyázni, hogy mikor mire költ a család, de a közös célok értelmet adnak a nélkülözésnek. Nagy szüleink mindig tudták, miért vállalják az áldozatot, és gondosan megtervezték, miből mi lesz, például hogy a diótermésből cipőt vesznek majd a gyermekeiknek. De egy-egy járvány vagy az aszály az ő számításaikat is keresztülhúzhatta, komoly csapást mérhetett rájuk. Amikor mélyül a szegénység, egyre több minden hiányzik, egyre tervezhetetlenebbé válik az élet, és emiatt minden egyre kilátástalanabbnak látszik, az mindig együtt jár a közösséget összetartó erők megfogyatkozásával is.

Világiak közössége Loyolai Szent Ignác nyomdokain

Nemrég kettős jubileumot ült a Keresztény Élet Közössége (KÉK). Az eseményről Ercsey Zsófia szervezőt, elnökségi tagot kérdeztük.

– Hogyan mutatkozott be a Keresztény Élet Közössége szeptember 15- én, a Párbeszéd Házában? Melyek a legfontosabb tudnivalók, amelyeket el akarnak mondani magukkal kapcsolatban azoknak, akik még nem hallottak erről a mozgalomról?

– A rendhez kötődő első világi közösséget 1563-ban, négyszázötven éve egyetemistákból verbuválta Jean Leunis belga jezsuita. Ezt és a huszonöt éves magyar jubileumot ünnepeltük 15-én. A Szent Ignác-i lelkiségű világi közösségeket Mária Kongregációknak hívták. A mozgalom egykori elterjedtségére jellemző adat, hogy 1773-ig kétezer-ötszáz kongregáció alakult világszerte. Ám a jezsuita rend a betiltása után, amikor püspöki felügyelet alá került, felhígult, az ignáci lelkigyakorlatokból merítő közösségi élet pedig csorbát szenvedett. Máriás tömegmozgalom lett belőle, amelynek 1948-ban nyolcvanezer (!) csoportja létezett. Fontos fordulópont volt, amikor ugyanebben az évben XII. Piusz pápa Bis saeculari kezdetű konstitúciójában az eredeti gyökerekhez való visszatérésre szólított fel. A következő két évtized az újjászerveződés jegyében telt. 1967-ben mai nevén, a Keresztény Élet Közösségeként alakult újjá a mozgalom, és megfogalmazta saját „alkotmányát”, az Általános alapelveket.

Elmélet vagy élet

Részlet egy levélből: Kedves Sári! Sokat gondolkodtam arról, amit a kirándulás alatt a kevélységről beszéltünk. Hogy vajon mi az ellentéte – az alázat vagy a reális önértékelés? –, és hogy kevélység-e (mitől függ ez?), ha úgy gondoljuk, hogy jobbak vagyunk, mint a környezetünk. Ha mások fölé helyezzük magunkat, bármilyen értelemben is. Meséltél egy rászorulók iránt elkötelezett ír házaspárról, akik szegénynegyedbe költöztek, hogy sorsközösséget vállaljanak azokkal, akikért tenni akarnak, és pontosan tudták, hogy ez fontos tanúságtétel.

A társadalmi felelősségvállalás és a teremtésvédelem jegyében

A Jezsuita Sziget kulturális fesztivál idén ősszel a társadalmi felelősségvállalás témáját állítja a középpontba. Az eseménynek otthont adó budapesti Párbeszéd Háza szeptember 14. és 22. között rengeteg programmal várja az érdeklődőket.

„A katolikus társadalmi tanítás talán »a legjobban védett titka« az egyháznak – kezdi a sajtótájékoztatót fanyar mosollyal Forrai Tamás tartományfőnök. – Annyira védjük, hogy senkinek sem áruljuk el, vagy nem vagyunk képesek rá, hogy érthetően és meggyőzően beszéljünk róla. Pedig a keresztény – és azon belül a katolikus – társadalmi alternatívának óriási irodalma és jól kidolgozott elméleti háttere van, és sokkal többről szól, mint gyakran hiszik: a ruha- és levesosztásról.

Egyházi részvétel a rendőrségi lelkigondozásban?

Szabó Csaba főhadnagy az általa képviselt ügyet nagy lelkesedéssel és meggyőzőerővel képviselő rendőrtiszt. Szeretné elérni, hogy az év végére elkészülő doktori dolgozatában felvázolt koncepció valóra váljon, és országos rendészeti lelkipásztori szolgálat kezdje meg működését, akár önállóan, akár a katonai ordinariátus berkein belül. „Fontos ugyanis a rendőrségi állomány erkölcsi és lelki megerősítése” – hangsúlyozza újra meg újra.

– Mi terelte a figyelmét a kutatási témájára, és miért fontos, izgalmas ez a kérdés az Ön számára? Mennyiben segíti a munkáját, hogy Ön is rendőr, és emiatt belülről látja a szervezetet?

– A doktori dolgozati témám kiválasztásakor fontos szempont volt számomra, hogy a munkámnak gyakorlati haszna is legyen. Erre szinte predesztináltak a tanulmányaim: szociális munka és szociál-pedagógiai diplomával rendelkezem, és a szupervízió témaköréből írtam a diplomamunkámat. Tizennégy éve vagyok rendőr, és az első nyolc évben közterületen dolgoztam. Saját tapasztalatból tudom, mennyire fontos, hogy a rendőröknek legyen kihez fordulniuk a lelki problémáikkal. A pszichológiai szolgálatunk nem képes maradéktalanul eleget tenni ennek a feladatnak, mivel csak a megyei kapitányságokon dolgoznak pszichológusok. És van ez ügyben egy másik gond is. Sok kolléga tartózkodik attól, hogy rendőrségi pszichológus segítségét kérje, mert attól tart, hogy akkor „problémásnak” fogják tartani, és esetleg kétely merülhet fel azzal kapcsolatban, képes-e megfelelően ellátni a munkáját. Kétévente ugyan mindenkinek kötelező részt vennie pszichológiai alkalmassági vizsgálatokon, de azok nem minden esetben kínálnak alkalmat a nehézségek, a munka során átélt traumák kibeszélésére, feldolgozására. Így a rendőrségi munkatársak legtöbbször egyedül maradnak a gondjaikkal, mert sokan nem szívesen viszik haza a munkahelyi stresszt, a párjukat, a családot nem akarják terhelni ilyesmivel. A főnöküket, akivel általában egészen más jellegű a kapcsolatuk, szintén a legritkább esetben keresik meg bizalmas gondokkal, még akkor sem, ha azok szorosan összefüggenek a munkájukkal, és könnyen ki is hathatnak arra. Nagyon fontos, hogy ezzel a hiányossággal kezdeni tudjunk valamit. A rendőr akkor is rendőr marad, ha átöltözik; a pihenőidejében is előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor szükség van a beavatkozására. Rengeteg alkalommal találkozik az állampolgárokkal, akik minden rossz hangulatú esetet követően az egész rendőrségre nézve vonnak le negatív következtetéseket: minden rendőrt durvának, őket vegzálónak fognak elkönyvelni akkor is, ha csak egyetlen ilyen élményük volt. Szerintem ezért is elengedhetetlen, hogy rátaláljunk a kollégák lelki-erkölcsi támogatásának-megerősítésének új módjaira. Végső soron az egész társadalomra kihat, növeli a lakosság biztonságérzetét, ha a magyar rendőrök jó kedélyűek, segítőkészek, udvariasak.