Hajdan a keresztet szokás volt „urazni”, jutott eszembe bakonyi barangolásunk csőszpusztai kényszerű pihenőhelyén. Egy zsák hevert az út közepén, megálltunk hát. Könnyen odébbdobtuk a valószínűleg szalmával kitömött akadályt, s akkor pillantottuk meg az út melletti facsoport védelmében álló keresztet. Ha nincs a zsák, valószínűleg észre sem vesszük…
A csóri Csuka csárda éppen zárva volt, amikor nemrég arra jártunk, pedig szívesen megízleltünk volna valami finom halételt, már csak a legenda miatt is. E szerint Mátyás király Csór környékén vadászott kíséretével, s a községben vacsorázott. Csukát rendelt, de a kocsmáros – mivel maga is nagyon szerette – a mája nélkül szolgálta fel a halat.
Nagyon ritkán akad a kezembe olyan könyv, amelyben választ találhatok ki nem mondott kérdéseimre és kínzó kételyeimre. Mert hát honnan tudná egy idegen, mi az, ami foglalkoztat, mi az, amit sok-sok álmatlan éjszaka és áttöprengett hajnal után sem tudok megmagyarázni. Mike Mason, úgy látszik, tudja. Könyveit olvasva egyszerre megvilágosodik minden. Egyszerű és átlátható lesz az, ami addig kusza és szövevényes volt. Magától értetődővé válik mindaz, amiről már-már úgy véltem, kibogozhatatlan, örök érvényű rejtély marad.
A dunaföldvári vár az 1990-es évek végén különleges találkozásnak volt tanúja. Hosszú-hosszú levélváltás után ott, a Csonkatorony tövében álltam először szemtől szemben életem párjával. A sors útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás, én viszont úgy gondolom, a gondviselés vezetett minket oda, Dunaföldvárra, abba a városba, amely a gimnáziumi évek miatt is nagyon fontos számomra. A hely szelleme erőteljes, vonzereje néha már-már végzetes.
Nagyanyám háza Előszálláson, a régi Kálvárián épült. Az ötvenes évek elején szinte néhány nap alatt, a testvérek és a rokonok segítségével húzták föl a falakat, készítették el a tetőt – Molnár János ácsmester felelt a munkálatok szakszerűségéért. Az építési engedélyben szerepelt például, hogy „ereszes háznál a szomszéd telkéhez viszonyítva 64 centiméteres csepegőt kell hagyni”, vagy hogy „az épületet megülepedett és kellően teherbíró tömör vagy mesterségesen tömörített talajra épített alappal kell megépíteni”.
…mindig zöldebb, tartja a mondás. A mi esetünkben ez szó szerint igaz. Amikor Ráckeresztúrra költöztünk, a régi házhoz tartozó birtok eléggé elhanyagolt állapotban volt.
Telkibánya a Zemplén szívében található, mindössze hatszázhuszonöt lelkes kis község. A legenda szerint a múlt században még a templom gombját is színaranyból öntötték, innen az Aranygombos elnevezés. Jó tíz évvel ezelőtt jártam ott először. Akkoriban még egyetlen magyar nyelvű rádió adását sem tudtuk fogni. Televízió sem volt, újságot sem tartottak a boltban, sőt a kenyeret is előző nap kellett megrendelni, ha nem akartunk éhen maradni. A világtól elzárt helyen hajnali négykor rendszerint az erdő madarainak hangzatos szózatára és a velük versengő kakasok és kutyák közös koncertjére ébredtünk. Gyakran hallottunk harangszót is.
Sok mindent gyűjtöttem már, és gyűjtök is. Szalvétát, régi pénzérméket, képeslapot, könyvet, bölcs gondolatokat. És követ, kavicsot. Amikor Olaszországban jártam, s Nápolynál a tengerpartra is eljutottam, egy szatyor különböző formájú, gyönyörű színes kavicsot hoztam haza, nem törődve azzal, hogy a hátizsák bizony igencsak húzta a vállamat. Hogy honnan a kövek iránti szeretet, nem tudom. Mindig is csodáltam a hatalmas, erős sziklákat, de az egészen apróvá csiszolódott, töredezett kavicsokat is.
