Kő és kavics

Egyszer szemtelen módon négy+négy kavicsot adtam ajándékba egy számomra nagyon fontos ember, egy rendkívüli személyiség negyvennegyedik születésnapjára. Hamarosan hat+két kavicsot adhatok át neki – barátságunk (amely tanár-diák kapcsolatból született) immár nagykorú, tizennyolc éve tart. Talán már a kezdet kezdetén is tudtuk, éreztük az ókori görög filozófus, Hioszi Tatiosz megállapításának igazságát: „Virág a virágban, kő a kőben, ég a tengerben, ember az emberben látja meg képmását, és leli meg együvé tartozását.”
   
A képen látható köveket a Zempléni-hegységben, Kőkapu és Pálháza között félúton fényképeztem le. Útközben eszembe jutott, milyen idézetet írt egykor a kavicsokkal megajándékozott egy karcsú kötetbe, amit 1993. május 13-án, a szerenád után adott át, mintegy útravalóul: „A kő nem akar beszélni, a kő nem akar semmit, / csak meg akar születni minden homokszemével / és fönn akar maradni a hallgatag időben” (Pablo Neruda).

Fotó: Gajdó Ágnes