Hatéves lányommal gyakran bábozunk. Rénszarvas Rezső, Szürke Nyúl, valamint a két medve, Jeges Jácint és Barna Betti kalandjait mi magunk találjuk ki. A játék lehetőséget ad arra, hogy olyan témákról is beszélgessünk, amelyekről másképp nem tudunk, hiszen – miként a Játéktár a Mesélő Bibliához című kötet szerzői is vallják – a gyerek nyelve a játék.
Egy spanyolországi sziklarajz tanúsága szerint az ember ősidők óta ismeri és fogyasztja a mézet, mely a virágok nektárjának és növényi nedveknek a méhek által átalakított terméke. Már az Ószövetségben is olvashatunk a méz szüreteléséről, mértékletes fogyasztásának jótékony hatásairól. Állítólag Einstein mondta, hogy ha a méhek eltűnnek a Föld színéről, az emberi faj ezt csupán négy évvel éli túl. Akár igaz e vélekedés, akár nem, vigyáznunk kell arra, hogy ne veszélyeztessük a méhek életét és munkáját.
A teremtett világ csodálatos növényei közül számomra a fák a legkedvesebbek. Hasonlóképpen gondolkodott erről egyik kedves ismerősöm is, akinek a napokban került kezembe egyik régi levele, amelyben a fákról ír: „A bölcsesség méltósága – amit csak a fák adhatnak. Nagyon tisztelem őket. Sokat látnak, átélnek, tapasztalnak. Szavukat nem mindenki hallhatja és értheti. Csak aki tiszta szívből tud szeretni.”
Ahogy múlnak az évek, s amióta lányunk megszületett, egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy bizonyos dolgokat ugyanúgy csinálok, mondok, mint nagyanyám. Talán azért, mert felidéződik bennem egy-egy mozdulata, szófordulata: ahogy késsel keresztet rajzolt a kenyérre, ahogy sóhajtott vagy jó éjszakát kívánt. A kapanyél ugyan azóta sem áll jól a kezemben, pedig gyerekkoromban sokszor megkaptam tőle: nem jól fogod, kisleányom… Viszont a Képes Bibliából gyakran olvasok én is kis Áginak, ahogyan annak idején mama olvasott nekem, bár ha nehezebb szövegrészhez érek, kissé át kell fogalmaznom – olyankor eszembe jut, mama hogyan mondta, hogy gyerekfejjel megértsem.
Kertünkben már rügyeznek a fák, egyre elszántabban készülődnek az újjászületésre. Nemsokára fehér virágruhát ölt a vén cseresznyefa, s rózsaszín köntösbe bújik a hamvas barackcsemete is. Itt a tavasz, véget ért a zord tél. Hajnalban a nap éltető erejét dicsérik énekükkel a rigók, s talán mi, emberek kicsit türelmesebben szólunk egymáshoz, s együtt örülünk a fénynek.
A természet megmagyarázhatatlan csodákra képes. Hazai téren gondoljunk például az erózió által megmunkált pákozdi, sukorói ingókövekre, a Káli-medencében több helyütt fellelhető kőtengerekre, amelyek nagy sziklatömbökből álló kőhátak. A pannon kor tengerének megszilárdult homokturzásait a szél alakítgatta az idők során.
Olvastam valahol, hogy a fáknak gyógyító erejük van. Nem véletlen, hogy a világ zajától távol, egy erdőben sétálva erőt gyűjthetünk, s a fölénk magasodó, több száz éves fák nyugalma, ereje ránk is jótékonyan hat. Földből, vízből, napfényből energiát gyűjtve képesek átadni számunkra bölcsességüket, titkaikat, és szépségükkel a lelkünket gyógyítják.
Súlyos köveket cipel magával, aki nem képes megbocsátani az ellene vétkezőnek. Még nehezebb a terhe annak, aki önmagával áll haragban, s folyton-folyvást a megváltoztathatatlan múlttal harcol, ébren vagy akár álmában is. A fájdalom sötétségében rekedve nem látja a fényt, s nem találja a helyes utat, amely elvezetné az igazi megbocsátásból fakadó, az életet is megváltoztató szabadsághoz. June Hunt, a Hope for the Heart (Remény a szívnek) elnevezésű világméretű lelkigondozói szolgálat alapítója könyvében ehhez nyújt segítséget.
