Gajdó Ágnes

Egy év Gárdonyi Gézával

A címben szereplő jel­mon­da­tot kap­ta a ta­valy meg­kez­dő­dött Gár­do­nyi Gé­za mú­ze­u­mi em­lék­év. A Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um és az eg­ri Do­bó Ist­ván Vár­mú­ze­um kö­zös, A Lát­ha­tat­lan em­ber ar­cai cí­mű ki­ál­lí­tá­sát 2011 no­vem­be­ré­től te­kint­het­ték meg az ér­dek­lő­dők, idén pe­dig, az író szü­le­té­sé­nek száz­öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból a tár­lat or­szá­gos ván­dor­út­ra in­dul. El­jut majd Ba­la­ton­fü­red­re, Ba­las­sa­gyar­mat­ra, Szé­kes­fe­hér­vár­ra és ter­mé­sze­te­sen a szü­lő­hely­re, Agárd­ra is. Lát­ha­tó lesz Gár­do­nyi író­asz­ta­la, ame­lyen az Eg­ri csil­la­go­kat  ír­ta, író­gé­pe, szá­mos kéz- és gép­ira­ta, uta­zó­bő­rönd­je, „ván­dor­bot­ja”, pi­pái, könyv­tá­rá­nak né­hány kö­te­te (kéz­ira­tos be­jegy­zé­sek­kel), va­la­mint ká­vé­ki­ön­tő­je és pe­csét­nyo­mó­ja. A ki­ál­lí­tás kö­ze­lebb visz az író tör­té­nel­mi re­gé­nye­i­nek vi­lá­gá­hoz, és be­mu­tat­ja ne­ve­ze­tes, több mint öt­ven esz­ten­de­ig meg­fej­tet­len tit­kos­írá­sát is.

Magyar dokumentumfilm (1974)

„Oly kor­ban él­tem én e föl­dön, / mi­kor az em­ber úgy el­al­ja­sult, / hogy ön­ként, kéj­jel ölt, nem­csak pa­rancs­ra” — ír­ta 1944-ben, nem sok­kal ha­lá­la előtt Rad­nó­ti Mik­lós, akit a nyi­la­sok Ab­dá­nál agyon­lőt­tek. Tra­gi­kus sor­sá­ban osz­to­zott Szerb An­tal is, őt a balfi mun­ka­szol­gá­la­tos tá­bor­ban gyil­kol­ták meg 1945. ja­nu­ár 27-én. Ket­te­jük sor­sa több pon­ton ta­lál­ko­zik. Mind­ket­ten erő­sen kö­tőd­tek Sík Sán­dor­hoz, a je­les köl­tő-pap­ta­nár­hoz. Szerb An­tal a bu­da­pes­ti pi­a­ris­ta gim­ná­zi­um­ban is­mer­ke­dett meg ve­le, a ma­gyar­órá­kon kí­vül az ön­kép­ző­kör­ben és a cser­kész­élet­ben is gyak­ran ta­lál­koz­tak, és Sík ta­nár úr tá­mo­gat­ta di­ák­ja írói szárny­pró­bál­ga­tá­sa­it. (Rad­nó­tit Sík Sán­dor fi­a­ként sze­ret­te, s 1943-ban ő ke­resz­tel­te meg.)

Ami­kor kis­lány vol­tam, nagy­anyám kék fe­de­lű em­lék­köny­vet aján­dé­ko­zott ne­kem, s gyöngy­be­tű­i­vel be­je­gyez­te út­ra­va­ló­nak: „Légy sze­rény, mint az ibo­lya, me­lyet sö­tét­ben is el­árul il­la­ta.” Ké­sőbb a ta­ná­ra­im, a ba­rá­ta­im is raj­zol­tak, ír­tak a könyv­be, sok szép gon­do­lat ös­­sze­gyűlt, a bá­tyám Vil­lon-vers­sel le­pett meg, édes­apám pe­dig Köl­csey Fe­renc­től vá­lasz­tott bölcs ta­ná­csot: „Me­leg ke­bel­lel tégy min­dent, ami­hez fogsz, s me­leg ke­bel­lel szólj min­dent, amit beszélesz; így be­szé­ded és tet­te­id sa­ját színt és erőt és kel­le­met nyer­nek.”

Port­ré­film (2007)

A ma­gyar táncházmozgalom egyik el­in­dí­tó­ja Szek­szár­don szü­le­tett 1947-ben. A Mű­egye­te­men szer­zett épí­tész­mér­nö­ki dip­lo­mát, majd ter­ve­ző épí­tész­ként dol­go­zott. Éne­kes­ként és ze­ne­szer­ző­ként az Egye­te­mi Szín­pa­don, 1969-ben mu­tat­ko­zott be elő­ször, meg­ze­né­sí­tett ver­sei a kor­társ iro­dal­mat hoz­zák kö­ze­lebb a hall­ga­tók­hoz. Év­ti­ze­dek óta nép­ze­ne­ku­ta­tó is. Nem­rég a Föl­szál­lott a pá­va te­het­ség­ku­ta­tó mű­sor zsű­ri­jé­nek el­nö­ke volt, és így nyi­lat­ko­zott a ne­mes ver­sen­gés­ről: „fi­a­ta­lok szá­zez­rei fog­lal­koz­nak va­la­mi olyas­mi­vel, ami­ről a nyil­vá­nos­ság­nak szin­te nincs is tu­do­má­sa. A ha­gyo­mány és kor­sze­rű­ség ösz­­sze­kap­cso­lá­sa olyan fon­tos lé­pés, ame­lyet elő­de­ink sok­szo­ri pró­bál­ko­zá­sa után en­nek a nem­ze­dék­nek spon­tá­nul si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni”. A haj­dan el­kez­dett mun­ka be­érett, Se­bő Fe­renc nem hi­á­ba dol­go­zott. Ér­de­me­it 2012-ben Kos­suth-díj­jal is­mer­ték el.

Holland családi film (1995)

Té­li es­té­ken nagy­ma­mám­mal né­ha kár­tyáz­tunk, s egy­szer-egy­szer elő­ke­rült a ré­gi sakk-kész­let is. A fi­gu­rák kö­zül ugyan hi­ány­zott né­hány, eze­ket gomb­bal vagy mé­re­te­sebb bab­szem­mel he­lyet­te­sí­tet­tük, a sö­tét ló fe­jét pe­dig gyu­fa­da­rab­ka pó­tol­ta, de ne­künk meg­fe­lelt így is. Ját­szot­tunk, s a já­ték örö­me, az együtt töl­tött idő fe­led­tet­te a sakk­táb­la ko­pott­sá­gát, az amúgy sem fon­tos hi­á­nyos­sá­go­kat. Ha­mar meg­ta­nul­tam, hogy a ki­rály­nő a kulcs­fi­gu­ra, s ha ügye­sek va­gyunk (vagy el­len­fe­lünk nem elég éber), akár ket­tő is le­het belőle, ha az egyik gya­log­gal vé­gig­vo­nu­lunk a táb­lán, fit­­tyet hány­va az el­len­sé­ges had­erő­nek…

Ma­gyar port­ré­film (2001)

A taliándörögdi klast­rom rom­já­nál és a pulai ho­mok­bá­nyá­ban is hal­lot­tam éne­kel­ni. Fe­lejt­he­tet­len. Ma, ami­kor egy-egy ré­gi hang­fel­vé­tel­ét elő­ke­re­sem, ugyan­az az ér­zés fog el, ami ak­kor ha­tal­má­ba ke­rí­tett: Cseh Ta­más da­lai ré­szei a tel­jes­ség­nek. Aho­gyan ő ma­ga meg­fo­gal­maz­ta: „Egy-egy bol­dog pil­la­nat­ban a tá­bor­ban is, a szín­pa­don is azt ér­zed, hogy ré­sze vagy va­la­mi tö­ké­le­tes egész­nek. Ami­kor ki­sza­lad be­lő­led az ének, mint­ha nem is te len­nél, aki csi­nál­ja. Ami­kor azt ér­zed, hogy ezt a dél­utánt nem ad­nád sem­mi­ért. Va­jon mi­ért nem? Min­den­ki vá­gyik a fé­nyes pil­la­nat­ra, az ün­nep­re. Hogy ki­lép­jen a szür­ke, mo­no­ton me­ne­te­lés­ből, ami­ből a hét­köz­nap­ok ös­­sze­áll­nak.” A film lí­rai port­ré egy rend­kí­vü­li sze­mé­lyi­ség­ről.

Ady End­re

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2002)

A köl­tő­ről szak­em­ber és mű­ked­ve­lő egy­aránt íté­le­tet mond, ám so­sem de­rül ki, me­lyi­kü­ké a he­lyes és az igaz vé­le­ke­dés. Ta­lán nem is le­het ob­jek­tív mó­don szem­lél­ni. Van, aki­nek tet­sze­nek Ady End­re köl­te­mé­nyei, van, aki­nek nem. A most lát­ha­tó film mon­tázs­sze­rű­en vil­lant­ja föl az Ér­től in­du­ló s az Óce­á­nig ju­tó mű­vész éle­té­nek főbb hely­szí­ne­it: Ér­mind­szen­tet, a mai Adyfalvát, Zilahot, Deb­re­cent, Nagy­vá­ra­dot, ahol köl­tő­vé érett, ahol még a bör­tön­lé­tet is meg­ta­pasz­tal­ta; s a két fő­vá­ros, Pá­rizs és Bu­da­pest sem ma­rad­hat ki a sor­ból. A ké­pe­ket Ady gon­do­la­tai kí­sé­rik, a vers- és pró­za­rész­le­te­ken kí­vül sem­mi más ma­gya­rá­zó szö­veg nem hall­ha­tó. Ta­lán így kö­ze­lebb ke­rül­he­tünk a „li­dér­ces, mes­­sze fény”-hez s tit­ká­hoz.