Elmer István

Látogatás a bakonybéli bencés monostorba

Zirc felől közeledünk, a ciszterci szerzetesek műemlék könyvtárában szerzett hangulattal. Láttuk a kettős gömböt, a hazai legrégebbit: az egyik a Föld rajzolatát mutatja, a másik az égbolton a csillagok elhelyezkedését, s aki ért hozzá, e kettő segítségével meg tudja határozni a tengereken a pillanatnyi helyzetét és az irányt, amerre tartania kell, hogy elérhesse célját. Pillanatnyi helyzetünk és a követendő irány – szótlanul haladunk, csak az autó zümmög alattunk, mintha azt mondaná: ember, ne akarj emberfeletti bölcs lenni, mert hamis irány. Elégedj meg saját léptékeddel… Ereszkedünk alá a völgybe. A Bakony belsejében vagyunk, dús a levegő, minden egyre egyértelműbb: nem más ez, mint a teremtettségben daloló csöndes létezésünk. De jaj, mégis mennyi harcban állítjuk élére életünket, hányszor rántjuk le magunkat lehetőségeink alá; lázadunk, hadakozunk, összetörten sírunk magunk fölött, vagy öntelten uralkodunk – s nem tudjuk, mi a létezésben elfoglalt helyzetünk, s mi ennek az iránya… Szent Güntherre gondolok, amikor elérjük a bakonybéli bencés apátságot. Az emlékezet őt tartja a völgy első zarándokának. Gizella királyné sógora ide vonult vissza – vagy előre?! –, hogy a mindenkori létezés mindenkori zűrzavarában kissé tisztábban lásson. Aztán Gellért apát, mielőtt püspökké lett, hosszú éveket töltött a forrás melletti barlangban. Az ember élete elfolyik, mint a gyors hegyi patak vize. Bele tudjuk-e meríteni tenyerünket, hogy markunkba fogjuk a bizonyosságot?

Négy szerzetes él a monostorban. Vásárhelyi Anzelm testvért, örökfogadalmas szerzetest keressük. Örök – súlya van a szónak, nem könnyű, következmények nélkül odavetett kifejezés. Metafizikai kapaszkodó: a tér-idő és a túllevő valóság összekötő hágcsója. Csakhogy a kapaszkodó nem elénk adott kényelmi eszköz, magunknak kell megfonnunk – imából, szellemből, anyaggal való kapcsolatunkból.

Jót tett, tehát vádolták

Kovács Kristóf

Körösztös Krizosztom mellett az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf atya (1914-1944) volt, aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, helyezze Újvidékre, mert vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikorcsak tehette, beszélgetett a rabokkal, mindenki becsülte emberségéért. November 1-jén rendtársával, Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották őket. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt érezve, sokszor hosszú évtizedek után rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. Lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert hordozva kényszerítették futásra, közben Kristófot vasvesszővel, puskával ütötték. Homloka fölrepedt az ütésektől, a veréstől a végén már lépni sem tudott. Társai fölsegítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse!” („Így kell lennie!”) A katonák teherautóra dobták, és Indija község határában lelőtték.

Aki helyben maradt – Körösztös Krizosztom

A magyarországi ferences rend megindította annak a hét szerzetesnek a boldoggáavatási eljárását, akik a második világháború végén, illetve a kiépülő hazai kommunista diktatúra első éveiben szenvedtek mártírhalált. A sorban nyolcadik társuk – Somogyvári Hetény – ugyancsak mártíromságot szenvedett, őt azonban nem vették fel a kanonizálásra jelöltek névsorába. Sorozatunkban majd ennek részleteire is kitérünk. A ferencesek az 1940-es években két rendtartományra oszlottak: a kapisztránus, illetve a mariánus provinciára. A vértanúk többsége a kapisztránusok közül került ki. Körösztös Krizosztom neve alig ismert szélesebb körben, annak ellenére, hogy ma már színpadi mű is emléket állít életpéldájának. A boldoggáavatási eljárás során Kálmán Peregrin ferences szerzetes dolgozta fel a mártírok sorsát.

Megáldották az ORFI kápolnáját

Közösségi központot hozott létre az Országos Reuma és Fizioterápiás Intézet, közismert nevén az ORFI. Mint Poór Gyula professzor, a kórház vezetője elmondta, évente 9-10 ezer fekvőbeteget és 65-70 ezer járóbeteget gyógyítanak. Nem titkolt szándékuk, hogy a tervbe vett magyarországi – budai – gyógynegyed zászlóshajója legyenek. A kötelező szakmai hozzáértésen túl adni szeretnének „egy-egy cseppet” szakralitásból, szépségből és tudásból – fogalmazott a professzor. Ezt szolgálja a november 9-én átadott központ: a Szent Lukács Kórházkápolna, a klubgaléria és a konferenciaterem. Az ünnepségen megjelent Latorczai János, az országgyűlés alelnöke, Réthelyi Miklós miniszter és az orvostársadalom számos kiemelkedő személyisége.

Egy kórházi kápolna szavakban nem kifejezhető értéket képvisel a beteg, a hozzátartozó és a kórházi személyzet számára – fogalmazott Janig Péter kórházlelkész a megnyitón. „A lélek és a szív ismeri az értékét. Egy betegség során feltörnek olyan kérdések, érzések és fájdalmak, amelyeket csak Istennel lehet megbeszélni. Nem mindegy, hogy ilyen helyzetben el lehet-e vonulni egy csöndes helyre a kórházban és imádkozni.”

Hatszáz éve alapították másodszor

Szent István koronázásának 1010. és az óbudai egyetem újjáalapításának 600. évfordulója alkalmából, augusztus 31-én és szeptember 1-jén tudományos ülésszakot tartottak. Ezen alkalommal áldották meg az egyetem kápolnáját, s lett Szent Pál az egyetem patrónusa. Tudományos előadások hangzottak el, és kiállítás nyílt a koronázási jelképekről, valamint a középkori óbudai egyetem történetéről. A konferencia fővédnöke Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, Juliusz Janusz érsek, nuncius és Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke volt.

A magyar egyetemek története Nagy Lajos koráig, a XIV. századig nyúlik vissza. A történeti irodalomban régészeti feltárások által is igazolt egyetem Pécsett jött létre, ám nem maradt fönn sokáig. Még ugyanennek a századnak a végén Zsigmond király új helyet keresett, most már közelebb a fővároshoz.