Mindenki gyanús, aki él

Ismert a mondás: „Üldöztek a nyilasok, üldöztek a kommunisták, azt kell gondolnom, jó úton jártam…” Az üldözések pusztán jogi megítélését minősíti, hogy minderre a kollektív bűnösség nevében került sor – korábban is, 1945 után ugyancsak. Hatvan esztendeje újabb fejezete kezdődött a megpróbáltatásoknak, amit összefoglalóan kitelepítéseknek, részben deportálásnak nevezhetünk. Jellemző módon egy 1980-ban történelem szakos hallgatóknak kiadott magyar történelmi fogalomgyűjteményben sem a deportálás, sem a kitelepítés kifejezés nem szerepel. A deportálás annyit jelent, hogy bizonyos területen élők vagy egy részük lakóhelyéről való erőszakos eltávolítása előre kijelölt tartózkodási helyre – olvashatjuk a Telepessors című tanulmánykötetben. – A Hortobágyra deportáltak joggal úgy érezték, hogy táboraik internálótáborok, ha ez rendőrhatósági őrizetet jelent. Kijelölt telepeik mégis inkább koncentrációs táboroknak tekinthetők, ha ezen olyan helyet értünk, ahová társadalmi csoportokat családostól, politikai okokból, bírósági ítélet nélkül, meghatározatlan időre deportálnak, ott embertelen körülmények között tartják őket, s kiszolgáltatottak őrzőik önkényének. A deportálások és kitelepítések ideológiai alapját a Magyar Kommunista Párt (MKP) 1946. szeptemberi harmadik kongresszusa fogalmazta meg, kijelölve a társadalomban lévő, abból kiiktatandó „ellenség” körét. (Napjaink ellentmondásos, közelmúltunkra vonatkozó zűrzavaros és tudatosan megtévesztő viszonyaira jellemző, hogy a deportálások kezdetének hatvanadik évfordulóján rendezett konferencián a magyar szellemi és közélet egyetlen alakja sem képviseltette magát, szemérmesen távol maradtak, mintha ez az egész meg sem történt volna. A hortobágyi megemlékezés napján pedig a Magyar Televízió egyes csatornája a Ménesgazda című, valamikor a hetvenes évek végén készült filmet vetítette, amely arról szól, hogy egy lótartással foglalkozó gazdaságban lévő „Horthy-fasiszta” elemek (arról nem szól a film, miként kerültek oda!) hogyan teszik tönkre az áldott jó ifjú kommunista vezetőt, majd a galád „fasiszta katonatisztek” menekülést kísérelnek meg, de a film legvégén halljuk az Államvédelmi Hatóság embereinek megnyugtató puskaropogását… Olyan ez, mintha a holokauszt-emléknapon nemzetiszocialista német propagandafilmeket vetítene a közszolgálati televízió.

Osztályellenség: Az Államvédelmi Hatóság a belső reakció likvidálására és közömbösítésére hét főosztályt, nyolc regionális osztályt és helyi kirendeltségeket hozott létre. Az ellenségként kezelt társadalmi rétegekről, csoportokról nyilvántartást vezettek. Azokat a csoportokat, amelyekre folyamatosan kiterjedt az állambiztonsági figyelem, jól jelzik a feladatkörök, amelyekre az alosztályok specializálódtak. A hat alosztály jellemző »reszortja«, az ÁVH megfogalmazása szerint: 1. trockisták, »nyugatosok«, a pártba befurakodottak, megszüntetett pártok még aktív maradványai. 2. Klerikális reakció, szekták, szabadkőművesek, cionista-nacionalisták és szervezeteik. 3. A »múlt emberei «: volt földesurak, köztisztviselők, fegyveres testületek tagjai. 4. Tömegszervezetekbe, társadalmi szervezetekbe épült reakciós elemek, reakciósok a »nem átfogott« falusi, városi, üzemi társadalmi szervezetekben és (külön részleg reszortjaként) a kulákok. 5. Állami hivatalokban, az értelmiség körében, a kultúra, a tudomány a művészet terén tevékenykedő reakciós elemek. 6. Budapest lakóterületein élő osztályellenség. Az ellenség ilyen meghatározása azt jelentette, gyakorlatilag elképzelhetetlen volt a gyanú felett álló személy. A deportálást és kitelepítést több hullámban hajtották végre. Az említett MKP-dokumentum így fogalmazott: „A levitézlett, földjüket vesztett nagybirtokosok, akiket mint osztályt a földreform megszüntetett, de akik annál féktelenebbül gyűlölik a demokráciát; az évtizedek óta, de különösen az ellenforradalom alatt a nagybirtokos osztállyal gazdaságilag és politikailag szövetkezett, a Horthy-rendszerben élvezett kiváltságaikat visszahódítani akaró nagytőkések, akik gazdasági hatalmuknál fogva a demokráciaellenes törekvések fő mozgatóerejét alkotják; a népi érdekközösséget már régen megtagadó, az urakkal szövetkező szűk zsírosparasztréteg; a felső papság, elsősorban a magas katolikus klérus, mely a feudális rend egyik fő támasza volt Magyarországon; a régi, munka helyett basáskodáshoz szokott úri bürokrácia, mely nem akar beilleszkedni az új demokratikus rendbe, mert nem akarja a népet szolgálni.” A deportálások és kitelepítések első szakaszának tekinthető (ettől függetlenül léteztek a koncentrációs táborok: Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika, stb.) a hortobágyi tizenkét zárt tábor létrehozása. Ezek 1950. június 23. és 1953. október 15. között működtek, s mintegy tízezer embert érintettek. Kik jelentették a Hortobágyra került „ellenséget”? Az úgynevezett B-listázások során mintegy 94 ezer közalkalmazottat távolítottak el hivatalából. Aztán a földbirtokosok, csendőrök, katonatisztek, királypárti gondolkodásúak nyilvántartásba vétele következett. A kulák a kommunista rendszer falusi ellenségképének központi figurája volt. Kuláknak minősült a 25 holdnál vagy 350 aranykorona értékű földnél nagyobb gazdasággal rendelkező paraszti tulajdonos. A magyarországi délszlávok (a Tito „láncos kutya”-korszakban) az ellenség új kategóriáját jelentették. Sokakat telepítettek ki a déli határsávból. Kajsza József Drávafokon élt 1950-ben. Édesapám Patacsról származik, örökség útján jutott földbirtokához. Saját pusztájukon éltek, ott születtem én is. A háború után egyre inkább éreztük a helyzet súlyosbodását. 1948-ban apámat egyszer már elvitték, a betakarítás szabotálásának vádjával. Ugyanis nem hordtuk össze azonnal a gabonát, hanem megvártuk, amíg fölszabadul valahol egy cséplőgép, hogy így végezzük el a munkát. A budapesti Károly laktanyába került. Harmadéves gazdásztanuló voltam Csurgón, együtt jártam későbbi feleségemmel, Bencsik Etelkával a szakiskolába. Igyekeztem édesapám nyomába jutni. Két hétig tartották fogva, kiverték a fogait, de végül hazakerült. 1949-ben, érettségi előtt azt mondta Etelkának Vályi Armand, a nagyszerű történelemtanár: ne menjen hozzám feleségül, mert a mi családunkat likvidálni fogják. 1949. október 8-án ennek ellenére megesküdtünk, majd 1950. június 23-án, feleségemmel – szíve alatt nagyobbik fiammal – és szüleimmel bevagoníroztak minket. Tanyánkat körbevették az ávósok és a rendőrök, de ebben a helyzetben is megnyilvánult némi emberség. Még a legszörnyűbb helyzetekben is van egy kis emberség. Rettenetesen ugatott a kutyánk. Kinéztem, mi lehet az, s abban a pillanatban bedugta a fejét egy rendőr: „Készüljenek fel, mert elvisszük magukat”, majd odasúgta: „Tudom, kisgyereket várnak, ami csak kell neki, pakolják össze…” Ennyi volt az egész, mégis az emberség szikrája.

A hortobágyi táborlakók jórészt egy elnagyolt körvonalú, idegen ellenségcsoportba, a kulákok közé tartoztak. Volt földkulák, kupec kulák, ipari kulák, politikai kulák. A meghatározott földtulajdonnal rendelkező parasztgazdát nevezték kuláknak. Ezek mindent megtettek, hogy szabaduljanak megbélyegzettségüktől, s lekerüljenek a kuláklistáról. Nem ment. Nem az aktuális állapot, hanem a kategória szerinti besorolás számított. Magyarországon is a szovjet „recept” szerint jártak el: „Arról a politikáról, mely a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányult, áttértünk a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára” – írta Sztálin. 1953 elején, amikor az MDP (Magyar Dolgozók Pártja – ekkor így nevezték a kommunista pártot, 1956 után változtatták nevét MSZMP-re, Magyar Szocialista Pártra) titkársága új, egységes kuláklistáról határozott, a kulákok száma 71 603 volt. Ebből 21 887- en nem rendelkeztek földtulajdonnal, a 49 716 földtulajdonos közül 13 447 családnak volt 25 kataszteri hold vagy azt meghaladó nagyságú földje, illetve 350 aranykoronánál magasabb (kataszteri) tiszta jövedelme. Édesanyám hirtelenjében leterített egy lepedőt, arra dobált, amit lehetett, téli holmit, takaróféléket, majd összefogtuk a négy sarkát. Saját lovas kocsinkkal vittük ki magunkat a tíz kilométerre lévő selyei állomásra. Pataki János, Bonyhádról odavezényelt rendőr megint csak »súgott«: vigyünk el egy tehenet is, szükség lehet annak a tejére. Jól gondolkodott, de a hatalom másként működött. Elvittük a vagonban – másokhoz hasonlóan – a lovat a kocsival meg a tehenet, de soha többé nem láttuk egyiket se. A határsáv minden falujából elvittek néhány családot. Édesapámmal csak annyit közöltek: a közrend és a közbiztonság szempontjából ott-tartózkodása aggályos, ezért kényszer-tartózkodási helyül Bödönhát Polgár-tanyát jelölik ki. Ez lett később a Lenin-tanya. Aláírás: Kádár János (ő volt a belügyminiszter) és még valaki. A fegyveres őrök ránk zárták a vagont. Két napig utaztunk, vizet nem kaptunk. Hatvanban álltunk meg először, mert jó néhány tehén és ló volt a szerelvényen, azokat itatni kellett, különben elpusztulnak. Az Ormánság negyvenegy faluból áll. Jómódú parasztgazdaságok sorakoztak egymás mellett. A mi falunkban ma is látni a szép, régi házakat, de nincsenek ott a régi gazdák, akik szívósan dolgoztak, hogy szépen, rendezetten, tisztességes jólétben élhessenek. Mindenféle népség költözött helyükre a Dráva mentéről… A mi deportálásunkkal a többieket is megfélemlítették. Kisebbik fiam is a táborban született 1952-ben, a Jóisten akaratából. Ő szándékosan adta nekünk, mi voltunk a »véletlenek«. A táborbeli ormánsági öreg magyar parasztasszonyok minden tanáccsal ellátták feleségemet, hogy ne születhessen meg a gyermek. Ugorjon le a pótkocsiról, »emeljen nagyot Etuskám«, nyolcvankilós zsákokat kellett cipelnie a kényszermunkán, üljön forró vízbe… majd elmegy a gyerek… De nem! Isten elrendelése csodálatos! Így van most itt a fiam, csodálatos magyar emberként, s adunk hálát azóta is Istennek. Egy másik példa a deportálások „logikájára”: 1950. június 19-én az újhatvani Szent István plébánia előtt tömegmegmozdulásra került sor. A ferences szerzetesek elhurcolása elleni, ÁVH által kiprovokált tüntetés után kegyetlen csapást mértek az újhatvani vasutas lakótelepre – írja Saád József kutató. – harminchárom családot hurcoltak el; a férfiakat Recskre, a feleségeket és gyermekeket pedig a hortobágyi Borzasra és Kónya-tanyára. Egy évvel később, 1951. május 17-től július 18-ig tartott a budapesti és vidéki nagyvárosok lakóinak kitelepítése, „osztályszempontok” alapján. A helyzet groteszk voltát jelzi, hogy a jogi hivatkozást egy 1939-es törvényben (!) találták meg, amelyet háború esetére hoztak. „A minisztérium elrendelheti, hogy azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos, vagy gazdasági okokból káros, községi illetőségükre tekintet nélkül abból a községből, illetve az országnak abból a részéből ki lehet tiltani.” Ez a törvény azonban nem rendelkezett az érintettek ingó vagy ingatlan tulajdonának, minden személyes holmijuk elrablásáról. 1954-ben, a kitelepítések 1953-as feloldása után a kommunista hatalom úgy intézkedett, a kitelepítettek vagyoni kártérítése, vagy elkobzott tulajdonuk visszaadása nem kezdeményezhető. Kováts Dániel magyar-angol szakos tanár, ma már nyugdíjas, 1952-ben harmadéves egyetemista volt. A miskolci kitelepítési hullámba kerültünk bele 1952 júniusában. Édesapám szerepelt a kitelepítési listán, aki Miskolcon az állami gazdasági felügyelőség vezetője volt 1939-től, s az első világháború után vitézi címet kapott. Közben B-listázták, ekkor már vidéken, Vilmányban dolgozott. Amikor értünk jöttek, ezért nem tartózkodott otthon, így édesanyámat, nővéremet és engem pakoltak fel egy teherautóra.

Éjszaka törtek ránk az ávósok. Sajószentpéteren vagoníroztak be minket. Édesanyám kezébe nyomtak egy határozatot, amely szerint megbízhatatlan személyek vagyunk, s kényszerlakhelyül a hortobágyi Borsós-tanyát jelölik ki számunkra. Édesapámnak sikerült a szomszédok révén üzennünk, nehogy utánunk jöjjön. Így legalább ő megúszta, s kívülről valamennyire a segítségünkre lehetett a havi egy alkalommal engedélyezett élelmiszer-küldeménnyel. Hortobágy faluban működött egy rendőrőrs, onnan őrizték a mi táborunkat. Bezsúfoltak minket egy hodályépületbe, férfiak és nők, idősek, fiatalok, gyerekek vegyesen nyomorogtak az emeletes ágyakon. Rendőrök és ávósok őriztek minket. S kezdődött a reggeli „kihajtás”. Különböző kényszermunkára osztották be az embereket. Először az építőbrigádba kerültem, azután kocsis lettem, s másfél éven át fuvaroznom kellett. A reggeli munkaelosztáskor és az esti záráskor tartottak létszámellenőrzést. A határban nemigen tudtak követni minket, mert a hatalmas pusztaságban szétszóródtunk a földeken. Szabad embernek csak a munkavezetők és az irodai alkalmazottak számítottak. A műhelyekben, a magtárban, az állattenyésztésben és a földeken is minden munkát a kitelepítettek végeztek. Lelkileg nehezen éltük meg sorsunkat. Különösen édesanyám, mert előtte néhány hónappal, márciusban halt meg húgunk, húszévesen egy szívműtét után. Nővérem korábban főkönyvelőként dolgozott egy miskolci cégnél, nagyon jó állása volt. Derékba tört a pályája, szabadulás után szinte lehetetlen volt az újrakezdés. Legényember voltam, ez megkönnyítette a helyzetemet. Előfordultak öngyilkosságok is, amikor valaki nem bírta tovább. Egyik sorstársunk például kútba vetette magát. Az idős emberek között, ha sokan nem lettek is öngyilkosok, de nem bírták ezt a sorsot, lélekben föladták, s rövidesen meghaltak. Mások megpróbáltak megszökni, de ez nagyon nehezen ment. Nem lehetett ugyanis hová menni. Ha valaki visszatért a falujába vagy a városába, ott felismerték volna.” Szabó Kázmér tizenkét évesen megpróbálkozott a szökéssel. Nagycsányon élt szüleivel és nagyszüleivel. 1950. június 23-án másik nagyszülőknél, a két faluval odébbi Páprádon tartózkodott. Hajnalban dörömböltek az ávósok és rendőrök az ajtón. Az egyik rendőr – megint az emberség -, amikor az ávósok nem látták, a gyereket klottgatyában, trikóban elengedték a hátsó úton. Rohant haza, az öt kilométerre lévő otthonába. Amikor hazaért, már náluk is feldúlták a házat… 1953 február közepe táján – pontosan nem emlékszem a napra – megszöktem a táborból. Galambásztunk egy később odakerült püspökladányi fiúval, Keserű Lajossal. Akkor már megengedte ezt az őrség, legalább nem volt gond a gyerekekkel. A galambokért azonban kiszökdöstünk a táborból. Amikor láttuk, az őr éppen a másik oldalon jár, nekieredtünk a határnak. Majdnem Polgár alá jutottunk már, elhagyott tanyákra, ott fogtuk be a galambokat, s szoktattuk magunkhoz őket. Az egyik alkalommal visszafelé elkapott bennünket egy kis nyavalyás, civil ruhás ávós. Bekísért minket a rendőrségre, s előttünk letolta a rendőröket: „Hogy vigyáznak maguk ezekre a gyerekekre? Nekem kell összeszedni őket a határban!” Erre az egyik rendőr odajött, mindkettőnket pofon vágott: „Na, nyavalyások, holnap majd kaptok!”Ezzel valószínűleg ennek a Török nevezetű ávósnak akart megfelelni, de mi megijedtünk a beígért veréstől. Magunkhoz vettünk – őszintén szólva elloptuk – szüleink pénzét, egy-egy százast, s este megint kiszöktünk, és elindultunk a hajdúnánási állomásra. Egész éjszaka gyalogoltunk, figyeltünk előre-hátra, a nagy ködben eltévedtünk, újraindultunk. Végül felültünk a Debrecenbe tartó vonatra, s mindjárt el is bóbiskoltunk. Lajosnak Debrecenben éltek a nagyszülei, a város Homokkertnek nevezett részén. Egy üzlet előtt óriási sorállásra lettünk figyelmesek. Nem tudtuk, mi az, hiszen már közel három éve be voltunk zárva a táborba. Bámészkodtunk, egyszer csak elkapott bennünket két nyomozó: Hát ti, büdös kölykök, honnan kerültök ide ilyen kora reggel?! Néztünk, néztünk, Lajos nem szólalt meg, erre hirtelenjében rávágtam: a Homokkertből. „A Homokkertből? Nyavalyások! A dolgozók elől akarjátok elvinni a kenyeret? Hol a kenyérjegyetek?”

„Nekünk nincs ilyen, nincs ilyen.” – Gyerünk be a rendőrségre. Megijedtünk: vége mindennek. Az egyik nyomozó jobb szándékú volt, megszólalt: „Na jól van, nem viszünk be titeket”, a térdével fenéken billentett, ahogy mondtuk, kecsketúrót kaptunk, „de meg ne lássalak benneteket többé”. Lajos maradt Debrecenben, én két nap alatt értem Pécsre, ott élő rokonaimhoz, majd haza akartam menni a másik nagymamához, akiket nem telepítettek ki. Tudták, hogy megszöktem, nagyapám többször érdeklődött – naivságot tettetve – a falusi rendőrtől: „Mi újság, János?” „Semmi, semmi…” Egy idő után úgy gondolták, ha a rendőr nem tud róla, biztosan nem keresnek. Erre hazavittek egy pénteki napon. Hétfőn jött értem az említett rendőr, s elvitt a selyei kapitányságra, mert kiderült, országos körözést adtak ki ellenem. Ő már régen tudta ezt, csak nem mondta meg nagyapámnak. Mire az rátámadt: „Micsoda ember vagy te, János?! Van pofád elvinni ezt a gyereket?” „Mit csináljak, parancsba adták.” Selyén három napig a rendőrkapitányság fogdájában „súlyos” bűnözőkkel zártak össze, akik néhány tojást vagy pár kiló zsírt tartottak otthon. A selyei kapitányságon már tudtam, Sztálin haldoklik, behallatszott a rendőrök rádiója. Mikor rendőri kísérettel visszavittek, a kelenföldi állomás előtt fékezett a vonat, sivítottak a mozdonyok. A kalauz végigszaladt a szerelvényen: „Meghalt Sztálin elvtárs! Meghalt Sztálin elvtárs! Álljon fel mindenki!” Az engem kísérő rendőr morgott valamit a bajsza alatt, valami olyasmit: „Na, végre!” Rendes ember volt, kiderült, korábban csikósként élt Hortobágyon. A táborban büntetésül, Lajos barátomat már korábban elkapták, egy hétig a rendőrök sáros csizmáját kellett pucolnunk. Délig eltartott, mire megpucoltuk mind a tizenkét párat.” Budapestről mintegy tizenhétezer, vidéki városokból közel kétezer személyt – családot – telepítettek ki rövid idő alatt, elsősorban Békés, Hajdú, Szolnok és más megyékbe. A  Szabad Nép (a kommunista párt központi lapja) 1951. június 17-i száma ezt írta: „1951. május 1-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta főtisztet, 67 volt csendőr- és rendőrfőtisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.” Érdekes lenne ez utóbbi állítás igazságtartalmát ellenőrizni. (Kik laktak, laknak ma az egykori lakásokban, házakban?) Deklasszálták a „veszélyes” rétegeket, közben így juttatták lakáshoz az új „elit” tagjait. S hogy a gyakorlatban hogyan ment végbe ez a fajta kitelepítés, álljon itt Beer Miklós váci püspök visszaemlékezése: „Szűk két esztendeig laktunk a Kinizsi utcában, nagyapám egyik leánytestvérénél egy kétszobás lakásban, mert 1951 júniusában, amikor befejeztem a második tanévet, kitelepítettek minket. Az osztályból én voltam a második kitelepített. Talán egy héttel korábban otthon arról beszélgettünk, hogy az ugyancsak a Kinizsi utcában lakó osztálytársamékat deportálták. Náluk is jártam, s átfutott rajtam: ő már nem jön többé közénk az osztályba. S néhány nap múlva megérkezett hozzánk is a végzés. Postán kaptuk: tizenkét órán belül elszállítanak minket… csomagoljuk össze a legszükségesebb holminkat, s a levél kézbevételétől kezdve nem hagyhatjuk el a lakást. Ez 1951. június huszadika körül, nem sokkal az iskolaév befejezése után történt. A nagynéni miatt telepítettek ki bennünket, mert az úgynevezett B-listán bérháztulajdonosként szerepelt. Pedig a Lónyay utcai házat akkor már régen államosították. Elvették a tulajdonát, s utána azért kellett bűnhődnie, s vele együtt nekünk, mert valaha bérháza volt. Keresztapa időközben hazakerült az orosz fogságból, nemsokára mérnöki állást kapott a közúti igazgatóságnál. Egyik kollégája még aznap délelőtt megtudta kitelepítésünk hírét, erre keresztapám rendelkezésére bocsátott egy vállalati teherautót – sokat kockáztatva ezzel -, s arra emlékszem, dél körül megjelent a kocsi, s a bútorok egy részét, ami fölfért, a teherautóval elszállították. A fölfordult lakásban, a maradék bútorok között este végül sikerült elaludnom. Nagy jövés-menésre ébredtem az éjszaka közepén, édesanyám sírt… egy ponyvás teherautó állt a ház előtt, s néhány dolgot, amiről úgy gondoltuk, hogy nélkülözhetetlen, magunkkal vittünk: két fekhelyet, s valami ruhafélét kötözött össze batyuba édesanyám…”