Elmer István

Aki nem fukarkodik az örömmel

Indulunk. Még egy pillantás az égre – égre-földre, eme egyetlen kettősségre –, s már odagondolunk. Szép napunk ígérkezik, szüretre való. Amint elérjük Káptalantótit, mintha éreznénk már a fürtök illatát, látnánk a fehér szemeken áttűnő reggeli napfényt, mindenestől a szőlő békés gazdagságát. Megérett, szüret, betakarítás. Az egyik legszebb, természetben elképzelhető emberi foglalatosság. Jávor Béla barátunkhoz igyekszik a társaság, a Csobánc ölére. Immár hagyományos fölvonulás ez, egyszerre munka, összejövetel, közös öröm, hogy aztán a pincében darálás és préselés után a hordókba folyjék a nedű. Még egy pillantás az égre, s a nap és a felhők ellenőrzése mellett léleknézés is ez egyben. Mint Béla mondja: „A szőlőmunkás Krisztus vérét termeli. A mi urunk, Jézus Krisztus a bort és a kenyeret választotta önmaga megmutatására. S ez felemelő érzés. Ha nem is gondolunk rá mindig, akkor is felemelő érzés. Átsugárzik a szőlőműves életén…”

Szabó úr, a vincellér – nagy tudás, komoly mesterség az övé – a pince előtt várja, hogy hordani kezdjük a hegyoldalból az olaszrizlinget. Hátamon a puttony, Pali barátommal évek óta miénk e tisztség, a többiek meg beállnak a sorok fölső végénél, két oldalról fogják kézbe, s emelik le ollóval az egészséges fürtöket. Szabó Imrét kérdem a termés felől. „Jó közepes eredmény várható. A lékinyerés – fogalmaz szakmai nyelven – megfelelő lesz, a cukorfok nem mutat valami túlságosan fényes arcot. Kevés volt a napsütéses órák száma, s a tíznapos esős idő kilúgozta a cukrot a szőlőből.”

Nyolcszáz éve végeztek a merénylők II. András feleségével

Történelem – és történelmi tudat. Mi az, ami az időben bekövetkezik, s mit tudunk róla? Milyen kép él bennünk a múltról, mivé formáljuk magunkban – utólag, mindig csak visszapillantva az időben? Olykor persze kísérletet teszünk némi tisztázásra. Rosszabb esetben az aktuális igényeknek és az adott kor tudatállapotának megfelelően alakítjuk, torzítjuk a múltról alkotott képünket. Ezzel szeretnénk kidugni fejünket a történelem elsüllyedt – és minden pillanattal elsüllyedő, ám valóságos – verméből.

Nyolcszáz esztendeje halt meg – vált gyilkosság áldozatává – Gertrúd királyné, II. Endre magyar király (1205–1235) felesége, Szent Erzsébet és az országépítőnek nevezett IV. Béla király édesanyja. A törékeny hölgy – mert hiszen milyen lehet egy huszonnyolc éves, többgyermekes anya – életét férfitőr oltotta ki (vagy valamilyen szúró-gyilkos eszköz). Mit tudunk Gertrúdról? Elsősorban azt, amit Katona József drámája és Erkel Ferenc operája tár elénk. Egy gonosz, kegyetlen, érzéketlen, áruló hajlamú, erőszakos hatalombitorló, akinek halálán méltán ujjong fel a nemzeti kebel. A történettudomány egy ideje a maga tudományos módszertanával igyekszik árnyaltabbá tenni a képet, elkülöníteni a történeti hitelességet az irodalmi megjelenítéstől. A nyolcszázadik évforduló újabb jó alkalmat kínál ehhez. A szentendrei Ferenczy Múzeum – Majorossy Judit történész munkájának köszönhetően – igen gazdag, láttató kiállítást tár a látogatók elé Gertrúd koráról és személyéről. S természetesen ellátogattunk Pilisszentkeresztre, felkerestük Horváth Sándor dékánnal, a pilisszentkereszti Polgári Kör Egyesület elnökével az egykori pilisi ciszterci apátság romjait. A templom szentélyében temették el 1213-ban Gertrúd királynét.

Beszélgetés a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorával

Közel nyolcezer hallgatóval kezdte meg az idei tanévet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE), amely néhány hónappal ezelőtt kiemelt felsőoktatási intézmény minősítést kapott. „A kormány létrehozott egy olyan egységes rendszert, amely elismeri és támogatja a nemzet szellemi, valamint gazdasági értékeinek megteremtésében és megőrzésében kiemelkedő jelentőséggel bíró intézményi teljesítményt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem ennek az intézményi kiválóságnak egyik letéteményese, ezért érdemes a kiemelt felsőoktatási intézmény minősítésre” – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Szuromi Szabolcs Anzelm rektort először ezzel kapcsolatban kérdeztük.

– Egy évvel korábbi beszélgetésünk során szóba került, hogy a PPKE megpályázta a kiemelt egyetem státuszt. Az akkori remény mára valósággá vált.

– A kiemelt felsőoktatási intézmény területén három kategóriát állított fel az illetékes minisztérium. Az első kategória alapján (a felsőoktatási intézmény több tudományterületen olyan képzési és kutatási kapacitásokkal, tudományos eredményekkel rendelkezik, amelyekre alapozva az intézmény a nemzetstratégiai célok megvalósításában jelentős szerepet tölt be) az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem kapta meg az elismerést.

A cím a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi törvénynek megfelelően nemzetközi szerződés alapján alapított vagy működésében az által szabályozott felsőoktatási intézménynek is adható, ha annak nemzetközi szerepe kiemelkedő. A PPKE ennek alapján nyerte el elsőként ezt a státuszt. A harmadik kategóriába a művészeti intézmények tartoznak.

Egyetemünk széles körű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, három nemzetközi egyetemi hálózatban töltünk be meghatározó helyet, így intézményünk minden olyan minőségi feltételnek megfelel, amelyet a nemzetközi szerződés alapján működő egyetemekre vonatkozóan meghatároztak.

Hogy az arc szép legyen

Az idei tanévtől a magyarországi iskolák első és ötödik osztályában új tantárgyak léptek be. A diákok szülei dönthettek, gyermeküket (vallásuknak megfelelő) hit- és erkölcstanra vagy polgári erkölcstanra íratják-e be, de a két lehetőség közül kötelezően választani kellett. A következő években aztán – felmenő rendszerben – a többi osztályban is hasonló eljárást követnek. Sok vita és ellenérzés előzte meg a (továbbiakban az egyszerűség kedvéért nevezzük így) hittan vagy/és erkölcstan bevezetését. Abban a legtöbben egyetértettek, hogy valamiféle erkölcsi oktatásra (és nevelésre, ami az iskola mint intézmény alapvető feladata volt mindig és maradt, ha mára olykor megbicsaklott formában is) szükség van, s az erkölcs elválaszthatatlan valakinek a világnézeti meggyőződésétől, másként vallási és hitéletétől.

Amikor nem akar véget érni. Izzik a kifeszült nyár még szeptemberben is. Megmenekülni, megmenekülni. A tó vize néhány lépés, végre elnyeli és megmenti. Akkor vette észre. Éppen csak hátrafordult, mert zajt hallott. A ház árnyékában a fiúk felé tartott a férfi, meghízott, megereszkedett, még utcai öltözetet viselt, most érkezett. Mióta nem látták? Talán érettségi óta. Azt mondták, távol él, azért nem jön el közéjük. Minden évben, szeptember első hetében három napot együtt töltöttek.

Ahol nyil­ván­va­ló: a csa­lád együtt megy temp­lom­ba

Az el­múlt na­pok­ban nem­zet­kö­zi ma­te­ma­ti­kai kon­fe­ren­ci­át tar­tot­tak Bu­da­pes­ten. Er­re az al­ka­lom­ra ér­ke­zett ha­za Székelyhidi Lász­ló pro­fes­­szor, aki­nek a kon­fe­ren­cia té­má­já­hoz kap­cso­ló­dó ku­ta­tá­si te­rü­le­te a spekt­rál­ana­lí­zis, il­let­ve a spektrálszintézis. A pro­fes­­szort ter­mé­sze­te­sen nem er­ről kér­de­zem. Ta­lál­ko­zá­sunk hely­szí­ne is kü­lö­nös­nek tetsz­het. Az es­ti szent­mi­se után a bu­da­pes­ti Egye­te­mi temp­lom­ban ér­tem utol, ahol or­go­nán gya­ko­rolt. Székelyhidi pro­fes­­szor ugyan­is – ami­kor Ma­gyar­or­szá­gon tar­tóz­ko­dik – rend­sze­re­sen kántorizál szü­lő­vá­ro­sá­ban, s egy idő óta a gaborone-i szé­kes­egy­ház ven­dég­kán­to­ra. Szá­mos or­szág­ban ta­ní­tott ed­di­gi pá­lya­fu­tá­sa so­rán: Ku­va­it­ban, az Egye­sült Ál­la­mok­ban, Né­met­or­szág­ban, Omán­ban, Svájc­ban, elő­a­dott Camb­rid­ge-ben, fél éve pe­dig a bots­wa­nai egye­tem pro­fes­­szo­ra. E tá­vo­li or­szág éle­té­ről be­szél­get­tünk, kü­lö­nö­sen az ot­ta­ni ka­to­li­kus kö­zös­ség­ben szer­zett el­ső be­nyo­má­sa­i­ról.