Elmer István

Ahol most járunk: Árpád-kori település. Máma falu – nevét a mama szóból eredeztetik – a Szent István által a veszprémvölgyi apácáknak kiállított adománylevélben szerepel. Ennek a településnek volt egykoron a temploma – Szent László tiszteletére – az a rom, amely a mai római katolikus templom kertjében látható. Valamikor a tatárjárás után épült, a település a Rákóczi-szabadságharcig lakott volt. Akkor a lakosok a harcok elől bemenekültek a Bakonyba, a nagyharangot elásták a Balaton-parton, s többé nem tértek vissza. Valamikor aztán a keneseiek – így szól a fáma – kiásták a harangot, s ma állítólag ez szól az ő tornyukban. Szécsi Ferenc plébános fölveti a gondolatot, jó lenne visszakérni a sokat látott, sokféle történelmi időben megszólalt – vagy éppen elnémult – harangot. Talán egyszer megvalósul a terv: öntetnének egy hasonlót, s megállapodnának a cserében. „A mostani templomtorony nem bírná el a harangozást, legjobb helye lenne – mutat Ferenc atya a Mámának nevezett településrészre – odafönt a hegyen, ahol a Jézus Szíve-kilátót tervezem.”

Meddig látok ki? Nyakáig önmagába zár az élet – s még tovább. Az este enyhe volt, s éppen olyan sekélyes… olyan sekélyes, mint a többi, mondanám, de a szó megáll, s egyszerre hinni kezd önmagában. A történet egyszerű – elmondani is alig érdemes. A Király utcánál leszálltam a villamosról, hét óra lesz néhány perc múlva, bekanyarodtam a Zeneakadémia felé. Tudtam, ezen az estén Schumann és Brahms zongoraversenye hangzik föl, a túlcsorduló zene, ahogyan a zongoraművész nyilatkozta reggel a rádióban.

Néhány éve együtt szerepeltünk Tihanyban. Felkérés, nyár, könnyű napok, bűbáj illatú estefelé, pontosan nem is értettem, hová hívnak? – milyen környezetbe? A magam buta illedelmességével csak annyi maradt meg: igen, kis irodalmi összeállítást, a tó dicséretét várják tőlem.

Litér, a Balaton-part innen néhány kilométer, a másik irányban Veszprém ugyanannyi. Ezt a távolságot mérem, ezt forgatom a fejemben: a mentőautó tíz percen belül kiér, mostoha időjárási viszonyok mellett is tizenöt perc alatt. Addig nem fagy meg, nem szárad ki, hiszen ott a két takaró, az egyik ráadásul jó meleg polárpléd, s a kettős ajtó is véd. Maga a pirinyó kápolna hőszigetelt – pirinyó kápolna, pirinyó élet befogadására. Bárcsak sose nyílna ki az ajtaja! Bárcsak kinyílna, hogy megmentsen egy életet!

Ezt nem lehet hideg tárgyilagossággal megírni. A római katolikus templom bejáratánál kicsiny faépítmény. Mint a domboldalra – Golgotára – fölfutó stációk a Krisztus-sors lépcsőjével, az ember-sors szembesülésével. Igen, stáció ez itt, de vajon melyik? A véresre mart vállról gerenda-keresztet átvevő Józsefé? Vagy a test stressz-izzadságát letörlő Veronikáé? De hiszen nem mindegy? Ez is, az is – valamennyi – az élet megmentéséért kiált.

Beszélgetés egy búcsúzó plébánossal

Augusztus a helyezések ideje. Ilyenkor – a főpásztor rendelkezése szerint – az egyházmegye papjai közül többen új plébániára, más beosztásba kerülnek. Ezeket a változásokat elsősorban a lelkipásztori igények diktálják, de a helyezéseknél a főpásztor sok más szempontot is figyelembe vesz. Két plébánost kerestünk fel az Esztergom–budapesti főegyházmegyében: hogyan élik meg a változást, milyen gondolatokkal és érzésekkel távoznak, illetve néznek következő szolgálatuk elé? Füzes Ádám hat évet töltött a Budapest VI. kerületében lévő Szent Család-plébánián. Új állomáshelye Óbudán, a Kórház utcában lesz, ahol a templomigazgatói teendők mellett egy új feladat ellátására is készül.

Interjú egy új szolgálati helyére érkező plébánossal

A rákoskeresztúri hívektől búcsúzik Udvardy Tamás plébános. Augusztus elsejével a terézvárosi Szent Családtemplomba kerül, Füzes Ádám eddigi helyére. Hogyan készül új feladatára? – kérdeztük. Ezt megelőzően azonban keresztúri közösségéről szólt.

– Minden elválás nehéz. Hat éve szolgálok Rákoskeresztúron, s ez idő alatt mélyebb emberi kapcsolatok, barátságok alakultak ki, s a közösség részéről is érzem, elfogadtak, örülnek jelenlétemnek. Az eddigi közösség és magam számára is radikális változás, hogy a jövőben más helyzetben kell helytállnom.

Az elmúlt években nemcsak az itt élőkkel alakult ki kapcsolatom, hanem a környékhez, a templomokhoz is lett kötődésem, hiszen az utóbbi időben került sor az épületek felújítására. Most viszont rendben adhatom át mind a közösséget, mind az ingatlanokat.

Veszprém és Berhida között járunk, régi idők nyomában. Az imént hagytuk el Királyszentistvánt, amely nevében hordozza a múlt örökségét. A hagyomány szerint ezen a vidéken csatázott egymással István és Koppány. Küzdelmüket a régi és az új rend ütközésének tekintik. Gondolkodásnak és ízlésnek megfelelően állítják be az utódok hol így, hol úgy kettejük versengését. Koppány a pogány, akit le kellett győzni, mondják az egyik oldalon, István a kegyetlen, aki elsöpörte a magyarok régi hitvilágát. Ezek a megközelítések persze legkevésbé szólnak az ezer évvel korábbi eseményekről és személyekről, sokkal inkább az utókor leheletes gondolkodásáról, amellyel a jelenben kíván igazolni vagy éppen cáfolni valamit: aktuális ideológiáját. Mi maradjunk meg annál: egyes leírások és mondák szerint itt a közelben hadakoztak ők ketten.