A „rontott” példányok és a csuda figurák

Debrecenbe kerültünk, majd édesapám Tatán kapott főszolgabírói állást. Ott éltünk hatéves koromig, húgom is ott született. Tata csodavilágként maradt meg az emlékezetemben. A vidék az Esterházy grófok birtokához tartozott, megkaptuk a régi jószágkormányzó lakását, kétholdas területtel, fákkal, baromfiudvarral. Tata a vizek városa, a mi kertünkön is keresztülfolyt egy patak.

 

(A messzire mosolygó tekintetben mintha megelevenednék a gyermek számára csodavilág. Blanka néni iskolai tanulmányait Pécsett, a Notre-Dame nővéreknél kezdte meg, s ott is érettségizett.)

A család nyilván édesapám állásváltoztatása miatt költözött Pécsre. Ott is a közigazgatásban helyezkedett el. Közelebbit nem tudok erről, mert mi a nicht vor dem Kind – semmit a gyerek előtt – szellemében nőttünk fel.

Évekkel később Gyöngyösre kerültünk, édesapám ott kapott állást. Én azonban megszerettem Pécset, ezért – immár bentlakóként, negyedikes gimnazista koromtól – maradtam a Notre-Dame nővéreknél. Szoros rendben éltünk, mégis nagyon szerettem ott lenni. Jóval később, az érettségi találkozón megbeszéltük, mennyit köszönhettünk az iskolai fegyelemnek, mert mi az ördögöt csináltunk volna a szocializmusban, ha nem tanuljuk meg, hogy nem lehet becsapni magunk mögött az ajtót. Mater Adalberta, bűbájos prefektánk anyaszívű apáca volt.

(Nézem, honnan még ma is a felszabadult jókedv, mintha Blanka néni olykor összekacsintana a sorssal – amit persze ő Gondviselésként tart számon. Érettségi után bekerült a Magyar Általános Hitelbankhoz Gyöngyösön. Pedig másféle terveket dédelgetett.)

Klasszika-filológiát szerettem volna tanulni, de a család helyzete nem engedte meg ezt. Úgy éreztem tisztességesnek, hogy most már én is visszaadjak valamit a sok jóságért. 1944-ig ott dolgoztam a bankban. Szépen haladtam előre, elmondhattam, ami közszájon forgott: megfogta az isten lábát, aki bekerült a bankba.

(Közben kitört a második világháború, és elérte Magyarországot is. Nehéz idők, egyre nehezebbek. A magánélet is elkomorult. A család – Blanka néni megfogalmazása szerint – „középen álló” volt. Amikor arról kérdeztem, hogyan viszonyultak a nemzetiszocialista Németországhoz és a szocialista Szovjetunióhoz, így válaszolt: „A németeket nem szerettük, az oroszoktól meg féltünk.” Blanka néni csinos fiatal lány volt. Finom vonásai ma is megnyerőek. Gondolom, a fiúk előszeretettel udvaroltak neki. Mindig csodálkoztam, miért élt mégis egyedül. Csakhogy nem ismertem az előzményeket…)


Menyasszony voltam már, Pista ügyvédbojtárként dolgozott a hitelbank pesti részlegénél. Azt mondtam neki: amíg tart a háború, nem költözöm el otthonról. Pista nagynénje özvegyasszonyként élt Budapesten, szép kis háza volt a Vilma királyné úton, úgy terveztük, ha összeházasodunk, ott fogunk lakni. Közben Pistát behívták katonának, mi meg 1944. november végén, a front elől följöttünk nagynénémékhez Budapestre.

(Aztán egy levegővétel, s a kopogó, rideg tény…)

Pista elesett. Korábban leszerelték, reméltük, már otthon maradhat, de újra behívták. Úgy gondolom, talán édesapja, az erősen angolbarát Béla bácsi miatt.

Az egység visszavonulóban volt már, Ecser és Maglód határában állomásozott 1945 elején. Pista összefutott katonaorvos bátyjával, ő mondta el később, mit hallott tőle utolsó alkalommal: „Itt vagyok ezzel az egy szál pisztollyal – s ezek a büdös nyilasok, amikor be akartam menni Blankához a városba, elfogtak, s majdhogynem katonaszökevénynek nyilvánítottak.”

Egységével egy fatelepen húzták meg magukat – halála körülményeiről hónapok múltával értesültünk. Egy kerítés mellett védekeztek, kissé kidugta a fejét, hogy körülnézzen, s akkor kapta a halálos lövést a nyakán. Ott vérzett el 1945 januárjában.

A hírt, hogy Pista nincs, rövidesen megtudtam, Laci testvére ugyanis a szomszédos községben tartózkodott egységével. Először még reménykedtem, azt gondoltam, talán fogságba esett. A háború után végigjártam azokat a hivatalokat, ahol érdeklődni lehetett az eltűntek után. Sosem lehetett tudni, ki került fogságba, s ki halt meg.

(Elérte a várost a front. Blanka néniék, mint mondja, „elég keservesen” élték meg ezt. A nagynéni az Üllői úton lakott, szemben a Ludovikával.)

Amikor az oroszok eljutottak már a körútig, a házunkban megjelent egy Kondor úr nevezetű rémes kommunista alak. Azt állította, éppen akkor érkezett haza valamelyik németországi táborból. Attól kezdve a magunkfajta embereknek pokollá vált az életük. Ez a férfi átvette az irányítást, mi voltunk – unokatestvéremet is beleszámítva – az úrilányok, s kivezényelt minket az utcára havat lapátolni, amikor zuhogott a hó. Nem maga a munka volt bántó, hanem ahogyan eljárt.

Akkor még élt az édesapám, s összetalálkozott Vidovics Ferivel, a Kisgazdapárt gyöngyösi képviselőjével. A Hitelbank még nem nyílt meg, dolgozni nem lehetett, ám ha valakinek nem volt semmilyen papírja, kirendelték kicsi robotra, krumplit pucolni – ami veszedelmes dolog volt. Apám megkérdezte Vidovics Ferit, nem tud-e valamilyen állást a Kisgazdapártnál, így megszabadulhatok Kondor úr molesztálásától.

A párt polgári részlegéhez kerültem. Olyanok mellett dolgoztam, mint Hám Tibor orvos, Jaczkó Pál jogász, Mistéth Endre, aki a Kisgazdapárt győzelme után miniszter lett. Hogy mi volt a dolgom? Az ördög tudja. Gépeltem, ügyeket intéztem.

(1945. november 4-én a parlamenti választásokon a Kisgazdapárt ötvenhét százalékos, elsöprő győzelmet aratott. Ennek ellenére – szovjet nyomásra, s ehhez a Nyugat előszeretettel asszisztált – kénytelen volt koalícióra lépni a kommunistákkal, s a legfontosabb tárcákat átadni nekik.)

A választások után megjelent Eszterhás Gyurka, aki képviselő lett, a pártban pedig a közigazgatási osztály vezetője. Mellé kerültem – mai kifejezéssel – titkárnői minőségben. Egyszer csak megjelent Saád Béla. Ő a párt társadalmi osztályán dolgozott külsősként. Ondolált szélű kalapjában, szakállasan olyan benyomást keltett, mint aki három mondatot sem tud lediktálni.

(Pottyondy Zsófia is munkát keresett ekkoriban, és Saád – Eszterhás kérésére – megígérte, megpróbál neki szerezni valamit, így került Zsófia, Szofi néni a társadalmi osztályra. Később – hatvan esztendeig – ugyancsak az Új Embernél dolgozott, ma százkettedik életévében jár.)

Saád Béla – mint később elmondta – „kinézett minket” magának. Amikor megindult az Új Ember, ő a kiadóhivatal vezetője lett. Miután a kisgazdákat szétrúgták a kommunisták, sokakat letartóztattak közülük, elvitték Jaczkó Palit és másokat is, körülöttünk szinte mindenkit, egyszer csak megjelent Béla: ha úgy gondoljuk, szíveskedjünk átfáradni a Semmelweis utcából a Kossuth Lajos utcába. Néhány háztömb választotta el ugyanis a Kisgazdapárt székházát az Új Ember szerkesztőségétől.

(Blanka néni és Szofi néni – a két barátnő – így került 1947-ben az újsághoz, s majd csak hatvan évvel később, 2007-ben váltak meg tőle, de ma is figyelemmel kísérnek minden számot, és okos kritikájukra érdemes figyelni.)

A katolikus újságírás itthon maradt krémjét szedték össze a lapnál. Aki odaszegődött, nem karrierből jött. Volt olyan szám, amelyben a fejlécet és a hirdetéseket leszámítva egyetlen sor sem maradhatott meg az eredeti anyagokból a cenzúra miatt.

A nyomdában is – „természetesen” – ott voltak az ávósok. Egyszer csak telefonáltak a nyomdából, hogy az egyik cikket nem hajlandók kiszedni az öntudatos nyomdászok. Expeditőrünk, Takács Gyuri régebbről ismerte a nyomdászokat, s megkérdezte tőlük: „Nem sül le a bőr a képetekről, hogy nem voltatok hajlandók kiszedni a cikket?” Erre az egyik nyomdász kihúzta a fiókot, ott feküdt az eredetileg kiszedett cikk… A nyomda maximálisan mellettünk állt, ahol lehetett, segítettek nekünk.

A kommunista ünnepek alkalmával kötelezően vezércikket kellett írni. Ezen Saád Béla, aki közben a lap vezetője lett, valamint Mihelics Vid és Szigeti Endre dolgozott. Három nagy koponya, és huszonhatszor átírták az anyagot. S ha mondjuk Mihelics Vid azt mondta a főnök szövegére: Te Béla, ez mégsem lesz jó, ő hagyta, hogy kihúzzák. Mennyit kínlódtak ezek az emberek, amikor kötelezően a felszabadító nem tudom én micsodáról kellett írni… hogy a cenzúrának is megfeleljen, mégis tartsák a saját vonalukat.

A legkegyetlenebbek az ötvenes évek voltak. Mindszenty idején – 1948 végéig – százezer fölé emelkedett a példányszám. A műveleti költséget a nyomda csak húszezer példányig számolta föl. Efölött már csak papírköltségünk volt. Bármennyire nehéz idők jártak is, egyre jobban ment a lapnak, igaz, szigorú gazdálkodás folyt.

1950-ben már csak harmincezerre kaptunk engedélyt. De a nyomdában lévő ávós huszonnégyezernél lenyomta a gombot: „Ebből a szemétből többet nem nyomhatnak.” Később a nyomdászok összejátszottak velünk, amikor az ávós félrenézett, tovább futtatták a nyomdagépet, s a „rontott” példányokat is megkaptuk. Előjegyzést vezettünk a lapra várakozókról…

(Az 1956. november 4-i lapszám ezzel a vezető írással jelent meg: A nemzet köszönti bíborosát – erre több mint fél évre betiltották az Új Embert.)

1957. június 7-én jelent meg ismét az újság. Az előfizetők ennek ellenére küldték az előfizetési díjat! S később sem kérték vissza. Küldték a pénzt, mert tudták, nincs miből megélnünk. Így a betiltás idején is mindenki kapta az alapfizetését!

Saád Béla összehívta a társaságot, s mindenkinek kiosztotta – dátum nélkül – a fölmondását. Közölte: aki el akar menni, menjen. Nem tud ígérni semmit, csak a reményeit mondhatja el… Mindenki maradt.

Azok már jobb idők voltak, amikor építettük saját üdülőnket, szépítettük az irodákat, központi fűtést szereltünk… S mindenki segített nekünk. Amíg a cenzúra nem adott engedélyt, nem indulhatott a nyomás. Így sokszor késett a lap, mert utánunk a Népszavát nyomták, s azt nem lehetett odébb tenni. De ha az Új Ember nem jut el időben vidékre, ha nem találják a lapot vasárnap a templomban, utána ki veszi meg? A nyomdában a tisztességes Üveges úr volt a műszakvezető, s fia, a „kis Üveges” a közvetlen irányító. Azt mondta: ingyen bennmaradnak munkaidő után, s megcsinálják…

Ilyenkor az utolsó pillanatban vitték oldalkocsis motorkerékpárral a lapot a pályaudvarra, egyenesen a postakocsihoz – ami szabálytalan volt –, de a vasutasok segítettek a terjesztésben.

(Kiváló személyiségekkel dolgozott együtt Blanka néni a hatvan év alatt. Kikre emlékezik ma is leginkább?)

Mindenkire jó szívvel emlékezem. Kezdetben Saád Béla titkárnője voltam, utána átvettem a gazdasági ügyek intézését, végül a pénzügyi osztály vezetője címmel mentem nyugdíjba. Színes társaságban dolgoztam. Félek, hogy többeket kihagyok: Pénzes Balduin, Saád Béla, Magyar Ferenc, Doromby Károly, Kunszery Gyula, Mihelics Vid, Szigeti Endre, Sinkó Ferenc, Possonyi László… nahát, ő is egy csuda figura volt…

(S mintha valamennyiükkel újra találkozna. Nagyszerű újságírók, írók, mindenki emlékezetes karakter. Pilinszky János 1957-től 1981-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a lapnál. Nehéz, de értékes múlt alakjai. Kár lenne elfelejteni őket, mint ahogyan az újság gazdag, tanulságos múltját is.)

Jancsi különös pasas volt, bűbájos alak. Közösségi ember, amolyan fékezhetetlen, ugyanakkor önálló lélek. Én gépeltem a verseit. Egy alkalommal hajnali kettőkor megszólalt a telefon. „Blanka, most fejeztem be új versemet, hallgassa meg, kiváncsi vagyok, mi a véleménye.” Rónay Györgynek adott cikkekre volt megállapodása, ő a Vigiliát szerkesztette. Amikor már megjelenhettek a könyvei, anyagilag is sokat segített a „csóró” fiataloknak. Sokszor úgy fizettünk a megjelent versekért, hogy Rónay György zsebből adta oda a honoráriumot. Saád Béla pedig pontosan tudta, ki mennyit ér. S tisztelte őket.

Fotó: Kissimon István

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..