Régen kántortanítói lakásként szolgált – aztán hosszú ideig alig használták, a végén üresen állt a csobánkai plébánia épülete, ezért úgy határoztak, eladják. Gyulai Oszkár atya, a budapesti terézvárosi Szent Család-plébánia lelkipásztora vásárolta meg lelkigyakorlatok céljára a Pilis hegyei alatt meghúzódó faluban.
Gondolatok egy szoborról – egy emberről
Boldog Sándor István első szobrát szülőföldjén, a szolnoki Szentháromság téren avatták fel a közelmúltban. Az ünnepség után a sokaság szétszéledt, s maradt a bronzba öntött alak, bennem pedig a kérdés: milyen ember lehetett a harminckilenc éves korában kivégzett fiatalember, szalézi testvér? Kiszabadítva az azóta eltelt hatvan év időbörtönéből. Az ünnepségen két idősebb hölgy és egy férfi ült az első sorban, kezükben virággal. S amint szóba elegyedtem S. Papp Margittal és Deák Györggyel, máris elevenné vált a múlt. Boldog Sándor István unokatestvérei a szobrot nézték, miközben emlékeiket idézték.
Mindketten anyai ágon unokatestvérei a szalézi szerzetesnek. Nagy családban nőttek fel, „huszonnégyen voltunk unokatestvérek, ma már csak négyen élnek közülünk”, mondják.
Arcképvázlat a most kitüntetett Nagy Károly atyáról
A veszprémi főplébánia könyvtárában beszélgetünk, Károly atya bevallja, meglepetésként érte a hír: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozták Nagy Károly kapornaki címzetes apátnak, székesegyházi kanonoknak, a veszprémi Szent Mihály főangyal-plébánia plébánosának, Szent István király ünnepe alkalmából. Károly atya – leginkább ezt a megszólítást szereti – összekötötte az ünneplést és a hivatást, mivel augusztus 20-án egy beteget látogatott meg Budapesten. Szíve fölé helyezte – hiszen a kocsiban nem hagyta – az Oltáriszentséget. „Amikor kiszólítottak a kitüntetés átvételére, azt mondtam magamban: Uram, gyere, menjünk, mert Te kaptad ezt.” Károly atya ars poeticája a krisztusi tanítás: – Mindenkinek mindene lettem. „Értetek lettem, de ezt nem megfogalmazni, hanem sokkal inkább élni kell. Ne azt mondjuk egy közösségnek: örüljetek, hogy van papotok, hanem én örüljek annak, hogy vannak testvéreim.”
A közelmúltban boldoggá avatott szalézi szerzetes testvér egész alakos szobrát áldotta meg Varga Lajos váci segédpüspök szeptember 1-jén, a Szolnok Város Napja rendezvénysorozat keretében. Sándor István a kommunista idők vértanúja, s a most felállított szobor egyszerre emlékeztet a fiatal szerzetes származási helyére, illetve arra a szellemi- spirituális kapcsolatra – hívő katolikus keresztény voltára –, amelyért vállalnia kellett a vértanúságot, a kommunista hatalom halálos ítéletét.
Tanévnyitó Jánoshalmán
Mi az iskola? Egy társadalom arcképe lehetséges és remélt jövőjéről. Igazi nyár végi, amolyan iskolába hívogató idő. Péntek van, két nap múlva tanévnyitó. Jánoshalma békés, hangulatos kisváros, ahogyan arrafelé mondják: Bácska Gyöngye. Viviennel Kiskunhalason, útközben találkozunk. Véletlenül kerül szóba, hogy a fiatal lány Jánoshalmán lakik, s Halasra jár át dolgozni. Amikor kiderül, hová igyekszünk, a Szent Anna Óvoda és Általános Iskolába, vidám hangon mondja: „Ó, az jó hely. Ott nagyon figyelnek a gyerekekre.”
Az utolsó simításokat, a takarítást végzik az iskolaépületben. A bejárat előtt locsolják a betont, a gyalogjáró is megújult. Odabent megkezdődött a tanévnyitó pedagógiai értekezlet. Horváthné Sörös Anita igazgató éppen pedagógiai szakkérdésekről beszél kollégáinak. Határozott, energikus egyéniség, igazi pedagógusszemélyiség. Fiatal, jó hangulatú tantestületbe csöppenünk. Azonnal érzékelhető, amit az igazgatónő mond később: „Fogékony, rendkívül elhivatott tantestület, szeretik a szakmájukat, emellett áldozatkészek. Az utóbbi időben a sok törvényi változás kissé megnehezítette, lefékezte a rugalmasságot, de már túl vagyunk ezen. A kulcsfolyamatokra való tervezés – mint hallották az értekezleten – teljesen új nálunk, másfél hete szembesültek vele a kollégák, mégis pillanatok alatt alkalmazkodtak hozzá.”
Ipolybalog tíz éve ünnepli a Szent Koronát
Fehér lovak húzta hintó közeledik a főtérre. A sokaság középütt széles utat hagy, jobbról az alkalmi pódium, mellette a Szent Korona énekkar, palóc népviseletben. A hintó megáll, György Ferenc plébános fehér kesztyűben átveszi a Szent Koronát, majd a középütt fölállított, bársonyborítású koronatartóhoz viszi. Közben fölhangzik a hátteret adó épület Hostinec Ria fölirata alatt: „Óh, Szent István, kérünk mint apostolunkat és első királyunkat, az égből nézz le magyar népedre.” Ipolybalog községben járunk, a politikai földrajz meghatározása szerint szlovákiai településen. Gyönyörű hangú kislány, Bodzsár Marika köszönti énekbe hajló szép szóval a koronát, aztán Lőrincz Sarolta Aranka, a kórus tagja következik. Majd néhány szó Ipolybalog polgármestere, Cseri Lajos és a felvidéki községgel „összenőtt” Veresegyház polgármestere, Pásztor Béla részéről. S a gyaloghordó koronatartó mögött elindul a menet a Kápolna-dombra, magyar történelmi zászlókkal, de köztük föltűnik a szlovák nemzeti lobogó is. Augusztus 3-át írunk. Tudatosan választották a korábbi vasárnapot a nemzeti ünnep megtartására, hogy a figyelmet ne terelje el a huszadikai Kárpát-medencei emlékezés-hullám.
Elérni, csak ezt elérni még! – rugaszkodott el, meztelen lábát fogta a homok, mintha annak teljes súlyát kellene magával röpítenie. Pedig csak fáradt volt. Izzadt testén nedves homokszigetek, a labda röpült a baloldali sarok felé – a kaput mindkét oldalon nyárfák jelölték ki –, csak még ezt elérni; ha befejelik, vége, tizenegy – tizenegy az állás, tizenkettőig tart a mérkőzés. Úszott a levegőben. Törzse megnyúlt, hogy odaérjen. Ha ezt sikerül kitornásznia, ők fejelhetnek, s akkor talán…
De most még a fürdőnadrágos test nyúlánksága. És a találkozás. Csak annyit érzett, nem is a kezével ütötte ki a labdát, hanem homlokáról pattant vissza. S ahol leesik, onnan fejelhetnek. Csak essen le, essen le végre, mielőtt az ellenfél játékosa beleérhetne.
Hangulatos fasor vezet Aszófőnél a vasúti pálya mellett. Balról nádas, mögötte – kideríthetetlen, hol kezdődik a víz – a sajkodi öböl. Emlékezetembe idézem Borsos Miklós és Németh László ottani házát, ahonnan már csak szellem-tekintetük pillant ide, az egykori Kövesd falura. A török korban elpusztult településből egyedül a templom romjai maradtak meg. A török korban elpusztult… Oly gyakran és oly természetesen mondjuk ki ezt, s talán bele se gondolunk: mindaz, ami az enyészeté lett, az anyag, a kövek természete miatt máig megmaradhatott volna. Ám jött az ember, s amit az egyik felépített, a másik lerombolta.
