Büki Attila életéről és művészetéről

Költő, író és festőművész, a dunapart folyóirat alapító főszerkesztője. Eddig több mint húsz könyve jelent meg: versek, drámák, prózai írások. Mostanában vehettük kézbe Csavarvonal című, válogatott és új verseket, műfordításokat tartalmazó, saját képeivel illusztrált kötetét. Számos kiállításról ismertek a képei, melyek a színekből kifehéredő karcolt jel léthordozói, „lélek által táplált” érzékenységek, fantázia- és érzelemdúsak. A gyermekek körében is népszerűek drámái, melyeket a Bartók Béla Kamaraszínház és a Budapesti Kisszínház mutatott be az elmúlt években, de ismertek Győrött, Debrecenben, Pécsett és más városokban is. Írásait több folyóirat közli, például a Soproni Füzetek, az egri Agria. Lapunk olvasói szintén találkozhattak már műveivel. Szuverén egyéniség, hit és magyarság elkötelezettje. Szerénység, határozottság jellemzi. Beszélgetésünk is igazolja ezt.

Világíts fenséges csillag
betűbokraimra
Fényesítsd jeleit
árva ágaimnak
fényesítsd levelét
a sírba hullónak

Ahogyan a vásznon látjuk

És boldogan éltek, míg meg nem haltak – így fejeződik be a legtöbb mese. Az élet ezzel szemben a boldogító igen után kínálja csak az igazán nagy kalandokat, és követeli nap mint nap az újabb igeneket és nemeket, döntéseket és vállalásokat – különben nem megy tovább a kapcsolat. Noha a házasság sokféleképp bejáratott intézmény (akadnak vonzó vagy taszító példái, tisztelői és ellenzői), és megszámlálhatatlan szakkönyv foglalkozik azzal, hogyan kellene „jól csinálni”, bizonyosan nem könnyű a megvalósítása. A filmvásznat azért szeretjük, mert akár Polanski-féle leplezetlenséggel, Clint Eastwood romantikájával vagy Antal Nimród feszített képsorai jelenítik meg férfi és nő együttélését, egy-egy kockában, villanásban, párbeszédben egészen magunkra ismerhetünk.

Bitskey Tiborra emlékezünk

Nem tudom, miért, valahogy úgy éreztem, vissza nem térő alkalomként adódik, hogy beszélhessek vele. Régi terv volt a megszólítása, de nyolcvanötödik születésnapja, a nemzet színészévé választása és a szolnoki Cseresznyéskert bemutatója szinte kikövetelte, hogy felhívjam. Alapvetően derűs volt Bitskey Tibor, közvetlen is, jól ismert, ízét nem vesztett hangjában mégis ott bujkált a bizalmatlanság. Ugyan mit mondjon el most hirtelen ennek az újságírónak? Annyian faggatták már hosszú pályafutása során…

A fáma szerint James Cameron fogalmazta újra a Hitchcocknak tulajdonított mondást: ha az asztal alá betesznek egy táskabombát, az feszültségkeltés (suspense), ha az fel is robban, az akció. Bárhogy is, a nézőnek tudnia kell róla, hisz ez okozza az izgalmat. A tavalyi fesztiválokról nemrég hazánkba érkezett Whiplash és Foxcatcher – ragyogó színészek tolmácsolásában – ezt a két alapvető hatáskeltési mechanizmust működteti, mégpedig kiemelkedő minőségben.

Sokszor úgy gondoljuk, ha egy film ismertetéséhez odaírjuk, hogy meghatározó benne a társadalomkritika, akkor azzal már mindent elmondtunk. Ezt persze leginkább akkor tesszük szívesen, ha olyan filmet vizsgálunk, amelyet eredetileg szórakoztatásra szánt a rendezője. Egykor az olasz politikai krimik, ma a skandináv krimik és az amerikai akciófilmek esetében hallunk önkritikus felhangokat. De mi a helyzet a német filmekkel? (Magyarországon valószínűleg csak a különlegességek kedvelői tudnának néhány német rendezőt megemlíteni. Nekem hirtelen csak Wim Wenders és Christian Petzold neve jut eszembe.) Nos, ha valaki mindeddig hiányolta a német társadalmat elemzőbíráló filmeket, annak érdemes megnéznie az Elborult világ című filmdrámát.