Színpadi titkokról, díszletekről, gyors váltásokról Szalai Józseffel

A vastaps nemcsak a színésznek, a rendezőnek vagy a karmesternek szól, hanem a kulissza napszámosainak is, akik nélkül nem születhet meg a színpadi varázslat, s nem lehet sikeres egyetlen bemutató sem. A Somogy Polgáraiért és Kaposvár Város Szolgálatáért díjjal a közelmúltban kitüntetett Szalai Józseffel, a Csiky Gergely Színház műszaki vezetőjével rendezők és díszlettervezők egyaránt szívesen dolgoznak; sok esetben ő a darab szcenikusa, s önállóan is tervez díszletet. A láthatatlan színpadtér „karmestere” csaknem negyven éve jegyezte el magát Tháliával; nem csoda, hogy sok kulisszatitkot ismer.

A Narnia földjét megálmodó író, C. S. Lewis óta valamennyi régi, a ház félreeső zugában megbújó ruhásszekrény gyanús jószág. Illetve bár így lenne: ha átfúrva magunkat az áporodott, emlékeiktől is súlyos nagykabátok erdején csak mennénk, mennénk előre, mígnem egy másik hívogató világban találnánk magunkat, ahol a dolgok előbb-utóbb megmutatják igazi arcukat.

Somogyi József szobrászművészt egyszer arról kérdezte D. Fehér Zsuzsa a TV Galériája című műsorban a hetvenes években, hogy mi a titka egy szobor sikerének; vajon mitől szerethető egy köztéri szobor? Somogyi válasza nagyon egyszerű volt: „A jó szobor varázslatos.” Igaza volt a mesternek, mert a felismerhetőség, a realizmus vagy bármilyen stílus önmagában még kevés, kell, hogy legyen benne valami, ami megragadja az embert. A jó szobor a köztéren megállítja a nézelődőt, hat a befogadóra. Még csak nem is a méret a lényeg, hiszen a belső arányok számítanak. Gondoljunk csak a Leonardónak tulajdonított – a Szépművészeti Múzeumban őrzött –, alig negyvencentis lovas szoborra: aligha kétséges, hogy ez a mű monumentális. Kim Ir Szen egykori észak-koreai pártvezető negyvenméteres szobra Phenjanban pedig első ránézésre milyen kicsinek látszik, jóllehet nem sajnálták belőle a bronzot. Ha nem látnánk a róla készült fotókon a sok apró embert a monumentum körül, fogalmunk sem lenne a valódi méretéről.

Előszó a Manon budapesti bemutatójához

Előrebocsátom: szubjektív vélemény. Szigorúan csak külső szemlélőként, egyszerű érdeklődő nézőként-hallgatóként, a zenei szempontokat is hangsúlyozva állítom: Jules Massenet és a „táncdrámaíró” Sir Kenneth MacMillan Manon-balettje a műfaj csúcsa. Na jó, az egyik csúcsa. A londoni Covent Gardenben, 1974-ben bemutatott – nálunk eddig csak a londoni társulat budapesti, illetve a bécsiek miskolci vendégjátékában előadott – táncjátékot február 28á-tól a Magyar Állami Operaház is műsorára tűzi.

Ideje volt már, hogy a nyolcvanas évek magyar progresszívrock-hullámjának emblematikus csapata, az East mellé felzárkózzon annak ikerzenekara, a Solaris. A nevét Stanisław Lem ismert regényéből kölcsönző együttes azonban nem ritkaságok és elfeledett koncertfelvételek újrakiadásával, hanem egy friss, ropogós stúdióalbummal jelentkezett.