A magyar nyelv nyomában egy moldvai csángó faluban – Hatalmas port ver fel a kisbusz, amikor végigszáguld a falu kavicsos-poros „főutcáján”. Esteledik. A falubeliek már hazafelé tartanak. Egy ember útnak indítja a tehenét, az már magától hazamegy. Egy meseszép szőke lány az ökröt vezeti, az ökör a szekeret húzza, a szekéren az anyja, a nagyanyja és a kistestvére ül, mellettük a szerszámjaik pihennek. Mára véget ért a munka. „Szóljatok a gyerekeknek, hogy holnap jöjjenek!” – mondja az egyikünk. „Nem is kell azokat hívni! Mikor meglátnak tikteket, mikor eljön az a kocsi, már tudják, mi lesz” – válaszolja legyintve egy fiatalasszony. A káposztásmegyeri Szentháromság-plébánia karitászcsoportjával Csángóföldön, Moldva legkeletibb csángó településén, a Bákó megyei Magyarfaluban járunk.

Pontosan ötven év a korkülönbség Kapás László és Sztankó Attila atya között, s mindkettőjük életében kiemelkedően fontos helyszín Zebegény. Az előbbi harmincöt év itteni plébánosi szolgálat után vonult nyugdíjba, az utóbbi, a váci Hétkápolna-kegytemplom korábbi lelkésze pedig épp három hónapja vette át tőle a feladatot.