“Van pápánk”

A pápává választott Wojtyła Károly bíboros, krakkói érsek II. János Pál néven kezdi meg pápaságát

Az I. János Pál pápa utódát megválasztani hivatott 111 bíboros október 14-én, szombaton délután fél ötkor vonult be a Sixtus-kápolnába, ahol Villot bíboros-államtitkár rövid imája után elhangzott a pápai főszertartásmester „Extra omnes” felszólítása arra, hogy az illetéktelenek hagyják el a konklávé területét. Az ajtók lezárása után felolvasták a pápaválasztás rendjét szabályozó dekrétumot, majd a bíborosok esküt tettek. Ezen a napon még nem volt szavazás, csak vasárnap reggel fél tízkor. A vasárnap délelőtti két szavazás eredménytelen volt. Ugyanígy nem hozott eredményt a délutáni és a hétfő délelőtti két szavazás sem. Hétfőn délután azonban – hat óra tizennyolc perckor – fehér füst szállt fel a Sixtus-kápolna kéményéből annak jeléül, hogy megválasztották az új pápát. Röviddel ezután – hat óra negyvenhárom perckor – Felici dékán-bíboros a Szent Péter-bazilika középső erkélyéről boldogan jelentette a téren összeült sokezres tömegnek: „Nagy örömet hirdetek, van pápánk: főtisztelendő Wojtyła Károly őeminenciája, a római szent egyház bíborosa, aki magának a II. János Pál nevet választotta.”
KarolWojtylaAz ekkor már nyolcvanezerre szaporodott tömeg hatalmas örömrivalgásban és tapsban tört ki, majd elcsendesedve várakozott arra a pillanatra, amikor az új pápa megjelenik a bazilika erkélyén. Hét óra után húsz perccel ismét felzúgott a tömeg, mert a televíziós reflektorok vakító fényében feltűnt az új pápa alakja, és bár kissé elfogódott, de ércesen zengő hangján köszöntötte az ünneplő tömeget: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ezután rövid, olasz nyelvű beszédet mondott, majd az egyháztörténelem első lengyel származású pápája áldását adta Róma városára és az egész világra.
(Új Ember, 1978. október 22.)

Olvasóinkhoz

A pápák sem maguk választják meg életük utolsó percét. Ezért nem lehet tőlük rossz néven venni, hogy halálukkor nincsenek tekintettel az Új Ember lapzárásának időpontjára. Amint a mostani esetből is kitűnik: a Bíborosok Testülete sem veheti figyelembe, hogy lapunkat legkésőbb szerdán délután postára kell adnunk, mert csak így lehet vasárnap olvasóink kezében. Ez a szerdai postázás viszont megköveteli, hogy a szerkesztőség hétfőn délelőtt az utolsó kéziratot is nyomdába adja, és kedden már csak az oldalakba rendezett levonatokon végezze el a szükséges javításokat. Csak köszönet illetheti az Athenaeum Nyomda vezetőségét és dolgozóit, hogy ilyen rendkívüli esetben, mint a pápaválasztás, megértéssel teszik lehetővé, hogy a legszűkszavúbb híradás még bekerüljön a lapba. Szeretettel kérjük kedves Olvasóink megértését is, megígérve, hogy legközelebbi számunkban „kipótoljuk” kényszerű szűkszavúságunkat.
(Új Ember, 1978. október 22.)

 

Imádkozzatok a pápáért!

Október 22-én, vasárnap reggel már a korai órákban gyülekezni kezdtek a rómaiak és az új pápa ünnepélyes beiktatására az Örök Városba érkezett zarándokcsoportok a Szent Péter-térre. Kilenc órakor a térbe csatlakozó utcákat annyira elárasztotta a gyalogosok tömege, hogy az ünnepségre érkező hivatalos állami delegációk gépkocsijai is csak lépésben tudtak haladni. A gyülekező tömegben – melynek létszámát a déli órákban már negyedmillióra becsülték – feltűntek a zászlók és a transzparensek alatt felvonuló lengyel zarándokcsoportok, az új pápa honfitársai. A Lengyelországból és szülőföldjüktől távol eső országokból érkezett lengyelek mintegy háromezren lehettek.
II. János Pál pápa, miután imát mondott Szent Péter sírja felett, tíz óra után néhány perccel jelent meg a bazilika kapujában, a vele együttmiséző bíborosok ünnepélyes menete végén. Az új pápát a téren feldübörgő taps és örömrivalgás fogadta. Könnyek árasztották el a szemét, amikor szembenézett a fehér zsebkendőket lobogtató színes tömeggel. Miként elődje – I. János Pál pápa –, ő sem tért vissza a pápák világi hatalmát is jelképező szokásra, a hármas koronával történő megkoronázásra. Annál megrendítőbb volt – ez alkalommal is – az a pillanat, amikor Felici bíboros Isten szolgái szolgájának vállára helyezte a legfőbb pásztori hatalmat, felelősséget és az első pápától mostanáig megszakítás nélkül folytatódó apostoli küldetést jelképező palliumot. Tekintetét most egy pillanatra a tömegből kiemelkedő lengyel nemzeti és czestochowai Fekete Mária kegyképét viselő lobogókra emelte. Búcsúzott szülőföldjétől, a wadowicei kedves tájtól, krakkói székesegyházától, a Wawel kőcsipkés falaitól. Mostantól kezdve már ő is római; egyformán pásztora, gondviselő atyja Isten egész népének, az öt kontinensen élő katolikus egyháznak.
JanosPalpapaAz olvasmányok és az evangélium szakaszának ünnepélyes felolvasása után már fél tizenkettőt mutatott a bazilika órája, amikor olasz nyelvű homíliáját olvasni kezdte a pápa. Csaknem minden mondatát megszakította a felzúgó taps. Beszédének végén először lengyelül, majd franciául, angol, német, orosz, litván, cseh és szlovák, spanyol és portugál nyelven mondott néhány köszöntő mondatot. A szentmise végén üdvözölte a pápa a hivatalos állami delegációkat – melyeknek sorában ott volt a Magyar Népköztársaság kormányküldöttsége –, majd lelépett egészen a tömeget feltartóztató korlátokig, hogy közvetlen közelről is találkozzék a kezüket kézfogásra nyújtó, virágcsokrokkal kedveskedő emberekkel. Ha a szertartásmester nem sürgeti, legszívesebben körbejárta volna a teret. Jóval elmúlt már déli egy óra, amikor ismét feltűnt derűs alakja lakosztályának ablakában, hogy a térről oszlani nem akaró tömeghez szóljon és áldást adjon. Ezt az első Angelus-beszédet így fejezte be a pápa: „Be kell fejezni a találkozást, mert ideje már ebédelni nektek is, a pápának is. Áldjon meg az Atya, Fiú és Szentlélek Isten!”
(Új Ember, 1978. október 29.)

Részlet a pápa beiktatási szentbeszédéből

„Ne féljetek, Krisztus tudja, mi lakik az emberben. Egyedül ő tudja. Ma az ember gyakran nem tudja, mit hordoz magában a lelke és a szíve mélyén. Gyakran nem tudja, mi a földi élet értelme. Elárasztja a kétkedés, amely kétségbeeséssé változik. Engedjétek meg tehát, kérlek benneteket, alázatosan és bizalommal könyörgök, engedjétek meg, hogy Krisztus beszéljen az emberről! Egyedül nála vannak az örök élet igéi.”
(Új Ember, 1978. november 5.)