„Békesség e háznak! És minden lakójának!” – így szól a köszöntés vízkereszt táján, amikor a keresztény családoknál lakásszentelést tartanak. Mire való ez a szokás, és miért jó házszentelőt tartani? A házszentelés az úgynevezett szentelmények körébe tartozik: olyan szent jelek és hozzájuk kötődő imák ezek, amelyek jelzik Isten cselekvését, és előkészítik lelkünket annak befogadására a különböző élethelyzetekben.
Évekkel ezelőtt külföldön járva egy baráti találkozóra voltam hivatalos. Amikor megérkeztem a húszlakásos társasház elé, akkor szembesültem vele – azóta már tudom, az országban másutt is ez a szokás –, hogy a kapucsengőn nincsenek nevek, csak számok. Telekommunikációs eszköz híján nem tudtam mást tenni, mint hogy egyesével végigcsöngettem a lakókat, így jutottam el a találkozóra.
Vasárnap és ünnepnapokon nagy buzgalommal énekeljük, a hétköznapi zsolozsmában pedig imádkozzuk: „A te világosságodban látjuk meg a világosságot, nyújtsd kegyelmedet a téged ismerőknek.”
E heti lapszámunkban többek közt Seregély István nyugalmazott egri érsektől búcsúzunk, írást közlünk az ismert lelki íróról Thomas Mertonról, illetve a házszentelés hagyományáról olvashatnak Fehérváry Jákó OSB írásában.
A tejhabosítóval úgy jártam, mint Örkény főorvosa a cserépkályhával. Korábban azt sem tudtam, mi az, ma pedig, körülbelül egy évvel később már fölényes mosollyal hallgatom azokat, akik szerint a kávé tejhab nélkül is jó, és noha jól nevelten meghallgatom az olyan embereket, akik a beöntős helyett a kézi habosítóra esküsznek, azért akkortól fogva tudom, hogyan kell hozzájuk viszonyulnom, mire számíthatok tőlük az életben úgy általában.
Heti két napot hajléktalanszállókon töltök. Szeretném ebben a rovatban bemutatni ottani barátaimat (de a neveket, a helyszíneket, a körülményeket a személyiségi jogok védelmében természetesen minden esetben megváltoztatom). Szeretném megismertetni azokat, akiket a többség nem ismer; szóhoz juttatni olyan embereket, akiket nemigen hallgat meg senki. Nem mint hajléktalan embereket, hanem mint testvéreinket akarom őket megszerettetni. Mert a hajléktalanság tapasztalataim szerint valójában az emberi létezés tisztábban kitapintható formája, abból következően, hogy nincs, ami eltakarja: jómód, státus, tulajdon, vagy ingatlan, amelynek falai mögé az átlagember elrejtőzik. Amivel-amikkel tévesen azonosítja magát, és amelyek védelmében bátran lenézi a szegényebbeket, szerencsétlenebb sorsúakat.
Hajléktalan emberekkel találkozni annyit jelent, mint naponta újabb titkainkba belelátni, ember voltunk méltóságával, lelki kincseivel és nyomorúságával egyszerre szembesülni. Nem az övékkel, hanem mindannyiunkéval. Mivel nincsenek „ők” és „mi”: összetartozunk.
Pár hónapja nagyon beteg lettem. „Ártatlan” influenzának indult, de szövődménye lett. Néhány napig azt hittem, vesekő, de hamarosan kiderült, hogy baktériumok játszanak velem. Extra intelligensnek és rafináltnak tűntek; jó ideig: egy hosszú, kínterhes héten át el tudtak ugyanis rejtőzni, először a bal, majd némi javulás után a jobb vesémen parádéztak. Pokoli kínokat éltem át, sem éjjelem, sem nappalom nem volt, pedig fájdalomcsillapítók és görcsoldók hadát állítottam csatarendbe. Fokról fokra kezdtem megsejteni, hogy ezúttal nem én állok nyerésre, és ez egészen új élmény volt. Addig nagyjából sérthetetlennek hittem magamat.
