Nevünkön szólítva egymást

Az óévet a hátunk mögött hagyva átlépjük az új év kapuját. Szívünkben ott a vágy: jó volna Jézus Krisztust követni, egy lépéssel megint közelebb kerülni egymáshoz és hozzá – aki ismeri és nevükön szólítja juhait (Jn 10,3).
Ha a szívünk mélyére nézünk, látjuk, hogy az óévben bizony gyakran elveszítettük tekintetünk elől a másik embert. Magunkba zárkóztunk, és sokszor nemcsak a kezünket nem nyújtottuk ki a felebarátaink felé, de a lelkünket is elzártuk előlük. Jelképesen leszedtük a nevünket a kapunk csengőjéről.
Amikor betérünk a zöldségeshez vagy a kávézóba, amikor megérkezünk a munkahelyünkre, vagy csak áttekintünk a kertjében dolgozgató szomszédunkra, hétköznapi, jóleső érzés, ha úgy köszöntenek, hogy megszólítanak, nevünkön szólítanak minket.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban: a sátán az új évben is azon szorgoskodik, hogy elforduljunk a másik embertől, hogy ne adjunk enni az éhezőnek, inni a szomjazónak, ne látogassuk meg a beteget, ne nyújtsuk ki a kezünket egymás felé… Azt akarja, hogy a legelemibb emberi gesztusaink is megszűnjenek: ne szólítsuk néven a másik embert, ne szóljunk hozzá. Az ördög – akinek száma hatszázhatvanhat (Jel 13,18) – mesterkedése, hogy a felebarát hozzá hasonlóan puszta számmá, statisztikai adattá váljon, elveszítve nevét és végeredményben istenarcúságát.
De Jézust követve, a 2020-ban Budapesten rendezendő, egyre közeledő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve sikerrel járhatunk. Ha találkozunk az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztussal, ha magunkhoz vesszük őt, akkor a szentmisék végén átimádkozott sorok életté válhatnak: Jézus barátunkként és táplálékunkként orvosunk és békességünk lesz. Az ő bátorságával vihetjük el erejét és örömét minden emberhez.
Felnyílhatnak lelki szemeink, és ráébredhetünk: nem véletlen, hogy a Jóisten nem magányos farkasoknak, hanem társas lényeknek teremtett bennünket. S hogy nemcsak az a belénk teremtett érzés fontos, hogy szeretve legyünk, megértsenek és megismerjenek minket, figyeljenek ránk, hanem az is, hogy mi is szeressünk, megértsünk, megismerjünk (nyitottak legyünk),­ és figyeljünk az Isten képmására teremtett felebarátainkra.
Vigyázó Miklós, volt plébánosom a szentmisében, az átváltoztatás után, amikor Jézus már ott volt az oltáron, megkérte a legfiatalabbakat, hogy jöjjenek ki, fogják meg egymás kezét, s egy nagy kört alkotva tegyenek egy lépést, majd még egyet az oltár felé, aztán ugyanígy vissza, hátrafelé. Végül megkérdezte tőlük, hogy mi történt. A gyerekek azt mondták: közelebb kerültünk Jézushoz, majd távolodtunk tőle. Miklós atya ekkor arra is figyelmeztetett: amikor közelebb léptünk Jézushoz, egymáshoz is közelebb kerültünk, amikor pedig távolodtunk tőle, egymástól is eltávolodtunk.
Ha az új évben, Jézust életünk középpontjába helyezve, merjük kinyújtani a kezünket egymás felé – akár azon egyszerű gesztus gyakorlásával, hogy nevünkön szólítjuk egymást (a családtagot, a barátot, a munkatársat, a felebarátot) –, akkor rátalálhatunk egymás kapuján a csengőre… Úgy, hogy Isten felé közeledve egymáshoz is közelebb kerülünk.

 

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .