Szent Bernadette csillagképe

A gascogne-i kisváros, Orthenez pálmás utcáival, sziklás kis folyójával mintha a közeli Lourdes kapuja lenne. Itt élt jó ideig, s halt meg a katolikus poéta, Francis Jammes a múlt században. Rózsafüzérciklusából egyetlen sor, a megfeszíttetés titkából: Négy égtájért, mely megfeszíti a Világot (…) Üdvözlégy, Mária…

A völgyi házsorok, mint fehér rózsák: Lourdes utcái. Egyetlen „sarkpont” az égtájakból, amely segíti fenntartani a düledező világot. Különös érzés fog el, amikor Sík Sándor sorait olvasom: Ó Máriák, / Besnyőn és Somlyóban és Pócson és Cellben, / Lorettóban, Lourdesban, Fatimában, a Kármelen és Athoson, / Guadalupén és Nagasakiban, / akiknek arca elé ezerével özönlik az emberiség (…).

Lourdes-ban egy tizennégy éves leány látomásai annyi örömet- gyógyulást és – kételyt okoznak 1858 óta! Kételyt azoknak, akik az észelvűség rideg parancsaival közelítették/közelítik meg a helyet, nemegyszer cinikus hányavetiséggel. A környezet panorámája kétségtelen ellentmondani látszik mindenféle egyszerűségnek, egy kislány történetének, aki azon a februári napon száraz gallyat gyűjteni indult. Cipőjét húzta le éppen, hogy átkeljen a hideg folyón, amikor léghuzatot érzett. De a fák nem mozdultak. S amikor a „szép Hölgyet” a barlangban meglátta, maga is kételkedett látomásában…

A Gave vízzenéje, az ezer meg ezer énekhang, később: gyertyafény arra a másik „ellentmondásra” utalnak, amelyet ma „ártatlan hitnek” nevezhetünk. Lehet ez törékeny, mindig virrasztásra késztető, ám hozzá képest minden más törékenyebb. Hogy mennyire így van, elég végigtekinteni csupán a hétköznapok zarándoklatain. Már a bejegyzett számok vallanak.

Bevezetés a templom misztériumába (XX., befejezõ rész)

Az ősegyházban a királyi menyegzőre szóló meghívás mintájára gyakran személyesen hívták meg a híveket a Bárány menyegzőjére, a szentmisére. Később harsonával (tuba) jelezték a liturgia kezdetét. Szent Pachomius előírta a szerzeteseinek, hogy ha a harsona hangját meghallják, azonnal hagyják el cellájukat.

Elsősorban kolostorokban kezdték használni a csengőket, hiszen ott napjában többször kellett jelzést adni a napirend szerint következő tennivaló (felkelés, zsolozsma, étkezés stb.) idejének elérkeztére. Minél nagyobb volt a kolostor területe, annál nagyobb csengőket kellett készíteni. Így alakultak ki a harangok. A későbbiekben a harangokat a plébániai gyakorlatban is bevezették. A templomtorony építésének elsőrendű célja minden valószínűség szerint éppen a hívek összehívására szolgáló harang(ok) elhelyezése volt. (Kolostori harangról Falgencius karthágói diakónus tesz említést először, plébániai harangokról pedig Tours-i Szent Gergely). Az új harang megáldását a püspök végzi, s ez hangsúlyozza a harangszó jelentőségét.

Ha a szinoptikusok (Márk, Máté, Lukács) evangéliumát olvassuk, az a benyomásunk, hogy Jézus lépten-nyomon csodákat művelt: rövid, olykor villanásnyi beszámolók szólnak be ezekről s a körülöttük fölburjánzó várakozásokról, vitákról. János Jézusnak csak hét csodáját mutatja be, többnyire meglehetősen részletesen, teológiai tanulságaikat is kibontva. Ezek közül az utolsó Lázár föltámasztása. A róla szóló elbeszélést az ötödik nagyböjti vasárnap evangéliumaként olvassuk.

Az esemény színhelye, Betánia kis falu Jeruzsálemtől alig háromnegyed óra járásnyira. Mária és Márta megüzeni Jézusnak, hogy testvérük, Lázár, akit Jézus „nagyon szeret”, súlyos beteg; jöjjön, segítsen rajta. Jézust mintha nem érné meglepetésként ez a hír. Nem siet barátjához, tudja, hogy már meg is halt, még vár egy darabig – de habozás nélkül elindul, hogy az alvót álmából fölébressze. Pedig tanítványai arról beszélnek, hogy Jeruzsálemben ellenséges indulatok kereszttüzébe kerül majd. A halottat életre kelti, míg ő maga kész arra, hogy vállalja a halált.