Az utóbbi időben egyre többször lehet vádalkuról hallani a rádiók és televíziók bűncselekményekről szóló híradásaiban. Nem vagyok jogász, a vádalku pontos definícióját ezért nem ismerem, de körülbelül azt jelenti, hogy elismerem bűnösségemet a bíróság előtt, ám mivel terhelő vallomást teszek bűntársaimra, őket súlyosabb, engem viszont enyhébb ítélet sújthat.
Magyar filmvígjáték (1961)
Magyar játékfilm (1958)
Magyar dokumentumfilm (2009)
Magyar dokumentumfilm (2010)
Olasz játékfilm (1983)
A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében kétnapos Chopin-koncertet ad Bogányi Gergely zongoraművész. 2010. november 27-én és 28-án a Bartók rádió élőben közvetíti a maratoni vállalkozást, amelynek keretében a lengyel mester valamennyi zongorára komponált műve megszólal. A világjáró művész „szalonjellegű, barátságos, intenzív, ám kellemes hangulatú hétvégi örömzenélésre” – és nem utolsósorban lemez(sorozat)bemutató koncertre – készül. Amikor nyáron nagyszabású tervéről beszélgettünk, a Chopin-maratonról többek között a következőket mondta: „Eddigi életem legnagyobb vállalása hosszú felkészülést, odafigyelést és koncentrációt igényel. Nem ragadok ki kampányszerűen műfajokat – mazurkákat, keringőket, noktürnöket, prelűdöket… –, hanem koncertélményt nyújtva „szólóesteket” adok, csak éppen öt-öt hangversenyt két nap alatt. Chopin-ügyben számomra ez lesz idén a végső megpróbáltatás.” Óhatatlanul felmerül a kérdés: miért kell ennyire összesűríteni a programot; nem lesz-e puszta erőpróba mindez? A művész válasza „magától értetődő”: „Elő lehet adni Chopin összes művét úgy, hogy az ne teljesítményorientált legyen. Az interpretáció élő valóság, mindig változik – jobb esetben fejlődik. Időben össze lesznek sűrítve a koncertek, és egyik generálja a másikat. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember elindul egy úton a szépség felé, aztán egyre jobban belejön, és egyre közelebb kerülhet az igazsághoz…” A helyszínen szurkolva az ügy sikerének vagy a rádió előtt ülve mindenki eldöntheti, Bogányi Gergelynek sikerül-e eleget tennie e transzcendens kihívásoknak.
A XIX. században született emberek még nem gondolták, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a hangjukat vagy kedvenc zenekaruk előadását akár több száz kilométer távolságban is hallhatják mások – hiszen feltalálják a rádiót. A filmszínészek pedig még jó ideig nem is sejthették, hogy hamarosan „beköltözhetnek” a családok otthonaiba, mert feltalálják a televíziót.
Néhány évtizeddel később viszont már sztereó rádióadások voltak, színes televíziókat árusítottak a boltokban, majd LCD- és plazmatévék készültek, újabban pedig már a LED-tévék kezdik uralni a piacot. Lézer segítségével térhatású hangot adnak a kompaktlemezek (azaz a CD-k), a filmek frontján (a többnyire illegális letöltések után) vezetnek a DVD-k, a mozikban pedig ma már háromdimenziós előadások bűvölik a nézőket. A technikai fejlődés a műsorok sugárzását is megváltoztatta. Az adótornyokból az éter hullámain, műhold segítségével a világűrből, esetleg telefonvezetéken, máskor optikai kábelen – analóg és digitális jelként – ömlik felénk az információ, a hír és az álhír, a művészet és a pocsék szappanopera.
Rövid idő, és már rutinosan használjuk a legújabb csodákat is, de a legtöbbször fogalmunk sincs róla, miként működnek, és milyen technikai vívmányok teszik lehetővé, hogy a világ része legyen az otthonunknak – jó és rossz értelemben egyaránt.
Már évezredek óta ismerte az ember azoknak a fizikai jelenségeknek egy részét, amelyek mindezt lehetővé tették, ám csak a XX. és a XXI. században érett meg az emberiség arra, hogy az egyes elemeket öszszerakva – újabb felfedezéseket hasznosítva – rádiót, televíziót, videokamerát, DVD-t, mobiltelefont vagy számítógépet alkosson. Most induló sorozatunkban a régi jelenségek modern felhasználását, az új felfedezések mindennapi hasznosítását mutatjuk be olvasóinknak.