Szerény kis könyv, címe: A szent zene. Teológushoz illő alcíme: A Logoszra hangolt művészet. Szerzője XVI. Benedek pápa. Így kezdi a lapokat: „Mennyi liturgikus tolta félre ezt a kincset (mely az egyház számára a musica sacra) azzal, hogy csak keveseknek elérhető.
Márta Dédikének
Mintha az egész világ látná,
S azt várná, hogy induljon ő el,
Állt, nézett ijedt, nagy szemekkel,
Két karját előre nyújtotta;
– Jaj, nagypapa, ott leszel, ha kell?
BJB
Az égben glóriás anyák
segítették imáikkal
esti, reszketve egymásnak
kisóhajtott vágyainkat:
Egy Kemény István-vers nyomán
Hogy mondom majd meg neki,
hogy volt, ami igaz volt?
Hogy mondom majd meg neki:
mégis minden igaz volt?
„Már nem bírok vele! Ahogy hazaér az iskolából, épp csak köszön, és már kapcsolja is be a gépet. Órákig ül előtte, sokszor azt se tudom, mit csinál. Ha szólok hozzá, nem felel… Mintha elvarázsolná a gép.”
Megfelelő embert a megfelelő helyre? Mi sem természetesebb, gondolnánk – de nálunk semmi sem magától értetődő. A szomorú kiindulópont ezúttal az, hogy az 1970-es évektől a magyar diplomások ezrével disszidáltak Nyugatra, ahol addigi munkájukért honi fizetésük sokszorosát kapták.
Az ötéves Miki kérleli édesanyját: „Anya, úgy szeretnék egy kistestvért!” Édesanyja azt kérdezi: „Nem gondolod, hogy ehhez apának is van szava?” Miki így válaszol: „Úgyis az történik, amit te szeretnél!” – Azóta megszületett a kistestvér.