„A szív füleivel”

Félretették azzal a jelszóval, hogy a zsinat utáni liturgia mindenki számára és bármely pillanatban »megközelíthető « legyen. Tehát nincs többé »egyházi zene« – legfeljebb különleges alkalmakra száműzve katedrálisokba –, csak »sablonzene«, dalocskák, könnyű dallamok – ami éppen divatos.” Ezzel folytatja: „Egyre nyilvánvalóbb lett az a meghökkentő jelenség, ami ott mutatkozik meg, ahol elűzik a szépet, és mindent csak a »hasznosság« szempontjainak rendelnek alá. A tapasztalat bebizonyította, hogy ha egyedül a »mindenki számára való hozzáférhetőség« szempontjaihoz tartjuk magunkat, attól a liturgia sem érthetőbb, sem nyitottabb nem lesz, csak szegényebb…” „A liturgia »egyszerűsége « nem jelent szánalmasságot, se olcsóságot.”

Kemény szavak – s igazak. Kifejezik, hogy a liturgiát és a szent zenét meg kell tanulni. „A szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot (…). Az egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha meg vannak bennük a kívánt föltételek…” A művészet, tehát a magas rendű értéktartalom hogyan hiányozhatnék Isten dicsőítéséből, a leborulásból? A pápa szavait úgy is igazolja, hogy nagy alkotók lelkiségéről elmélkedik, reflektál egy-egy koncertre, amit a VI. Pál teremben vagy a pápai nyaralóban tartottak kórusok, előadóművészek, zenekarok. Nem minden esetben musica sacráról van szó a pápa koncerteket köszönő soraiban, hanem a művészi alkotásról és a sokszor gyötrődő alkotóról, aki tehetségével kora zenei stílusában egyéni hitvallást tesz az ember benső értékéről, életéről, haláláról. Példa erre a 2008-ban elhangzott hangverseny Castel Gandolfóban, ahol Schubert Téli utazás dalciklusát hallgatta a szentatya. Így reflektált rá: „Amikor Schubert egy költői szöveget saját hangzásvilágába ültet át, akkor olyan dallamszöveten át értelmezi, amely kellemességével a lélekbe hatol, magával hozza annak is, aki hallgatja a zeneszerző által érzékelt megrendítő fájdalom tapasztalását, a szív ama igazságaira való utalást, amely túl van minden belátáson (…). A befelé fordulásról és a jövőről beszél.” Ha liturgikus területre vonatkoztatjuk ezt az értékfelismerést, láthatjuk, miért kerülendő a „dalocskák” használata a liturgiában.

Különösen fájdalmas korunkban a gregoriánum „eltűnése”, koncertekre „száműzése”. Hívő zenetudós írja: „A gregorián az a mód, ahogyan a liturgiát – talán az apostolok kora óta vagy a II–III. század, a vértanúk kora óta – hangsúlyosan előadták, énekelték; természetesen úgy, hogy minden időben gyarapodott, változatokban élt, s így a kódexekben leírt gregorián nem hangról hangra, hanem csak lényegében azonosul az első századok hagyatékával.” Ismét a tanulásról van szó. Nem lehet más a zárszó, mint amit Jézus Krisztus meghagyott minden évszázadnak: „Akinek füle van, hallja meg.”

(XVI. Benedek pápa: A szent zene. Szent István Társulat, 2011)
A könyv kapható az Új Ember könyvesboltjaiban.