Keserű arcvonásunk
Vers
Őrizetlenül hagytuk a földet,
szemünkben sűrű csillag áll.
Mint a szívünkhöz örvénylő égbolt,
a gyermekkor hálni visszajár.
Őrizetlenül hagytuk a földet,
szemünkben sűrű csillag áll.
Mint a szívünkhöz örvénylő égbolt,
a gyermekkor hálni visszajár.
A teremtés előtt születtél.
Könnyű fű zöldült előtted.
Mintha virágok hamvában járnék.
A legszebb utakat jötted.
Érintettél szóval, kegyelemmel.
Kifordul a szélből.
Sebekkel fénylik a táj.
Tört ágacskák. Egymásra
zárult rügyek.
Meg nem született őseimet
nézem földön és egen.
Settenkedik szememben az idő,
világra nyílik öt sebem.
A kés meghalt tenyeredben,
szívedhez emelt kenyerünk lehullt.
Cseléd sorsod árva morzsáiban
fénylik a jövő és a múlt.
Mint a lélegzet kagylózúgása,
oly törékeny az ég.
A csillagok fekete félelmével
– – – indulok eléd.
Május költője az Új Ember hasábjain az 1948-ban született Madár János. Aki nyitott szívvel, figyelmesen nézelődik a kortárs magyar költészet kertjében, nem is sejtett szépségekre bukkanhat. Így történt, hogy a kilencvenes évek elején, egy antikváriumi portyám során felfigyeltem az addig számomra teljesen ismeretlen Madár János Rovátkált énekeddel című, a Szépirodalmi Kiadónál megjelent kötetére, pontosabban a szerző lírai nevére.
Sok európai hídon látható az a többnyire barokk kiképzésű szobor, amely egy papot ábrázol, mutatóujját ajkára téve, mintegy csendre intve magát és másokat. Csehország, a folyók, a hidak, a hajósok, a halászok és a vízimolnárok védőszentje, a gyónási titok vértanúja ő: Nepomuki János. Közép-Európa egyik legismertebb szentje.