A hét szentje
Mindennapi életünknek szerves része a vidámság, ám éppen az örömhír hirdetésében ritkán találkozunk a humorral. Vannak azonban olyan szentek, akik hidat tudtak építeni a hit és a nevetés közé. Ilyen Néri Fülöp és Bosco János is. A kortársaik őrültnek, jobb esetben Isten bolondjának tartották őket, pedig meglehet, valójában csak arról volt szó, hogy olyan szoros baráti kapcsolatot ápoltak Krisztussal, amely megengedi az önfeledtséget.
Görögkatolikus lelkkiség
A nagyböjtre való felkészülésünk – mintegy lelki felemelkedésünk – folyamán „a tékozló fiú vasárnapján” a harmadik lépcsőfokhoz érkeztünk. Görögkatolikus egyházunk a napi evangélium és a liturgikus szövegek alapján ismét arra buzdít: gondolkodjunk el azon, hogyan tudunk igazán naggyá lenni.
Az egész evangéliumi örömhírnek egyik legismertebb és talán legtanulságosabb példabeszéde az, amelyik a tékozló fiúról szól (Lk 15,11–32). Három főszereplője alapján olyan, mint egy kaleidoszkóp: bármelyiket is nézzük, különböző lelki tartalom tárul lelki szemeink elé. A nagyböjt felé haladásunk vándorútján azonban mégis magának a tékozló fiúnak a személye a legfontosabb.
Egy palóc szentember emlékére
Trizna Lajos december 30-án távozott a földi térről. Fiatalabb váci gimnáziumi diáktársa, Beer Miklós püspök temette. A csörögi templom kriptájában nyugszik. Búcsújáró, remeteélete volt, a Szent Szűz szolgálatában. Elvégezte a teológiát, de a szentelést nem vállalta. Családja Miksiből (Losonc közeléből) költözött Nógrád megyébe. Berkenyén, majd Balassagyarmaton teltek éveik – a kitelepítés után.
Trizna Lajos „arany kincse” az emberi természet megörökölt vallásos tudata, érzése, amely minden döntését, véleményét, egész gondolkodását átjárta. Szentember volt, ahogyan Bálint Sándor nevezte azokat, akikben „több kézség, hagyomány egyesül”. A teológia után gyógyszerészasszisztensként, majd drogista mesterként ténykedett Balassagyarmaton, végül a szaléziaknál lett portás és ügyintéző.
Könyvespolcra
Bűn és bűncselekmény. „E két elv társadalomban való aktív jelenléte elengedhetetlen az emberi közösség működésének fenntartásához” – írja Szuromi Szabolcs Anzelm, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek legújabb könyvének előszavában. A Szent István Társulat kiadásában megjelent kötetben a bűn (peccatum) és a bűncselekmény (delictum) közötti viszonyrendszer feltárásánál nem csupán arra tér ki a szerző, hogy miben különböznek egymástól e fogalmak, hanem arra is, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással.
Az Olvasó írja
Marchut Réka és Grósz András történészek örömmel olvasták lapunk megemlékező sorait a sváb kitelepítés emléknapja alkalmából (Elhurcolások százada, Új Ember, 2013. január 13-ai lapszám), és felhívták a figyelmet Rosdy Pál cikkének néhány pontatlanságára, tévedésére. Terjedelmes levelükből a legfontosabb részeket idézzük:
„A potsdami értekezletet (1945. július 17– augusztus 2.) megelőzően már konkrét lépések történtek Magyarországon. 1944. november 28-án Pécsett, a Kisgazdapárt politikai nagygyűlésén Nagy Ferenc elsőként vetette fel a németek kitelepítésének kérdését, amely azonban csak 1945 tavaszán – a német csapatoknak az országból való kiszorítása után – került előtérbe.”
Kondor Lajos verbita szerzetesre emlékeztek
A fatimai üzenet terjesztését tartotta életcéljának Kondor Lajos atya, akinek tiszteletére tavaly ősszel emléktáblát helyeztek el szülőfaluja, Csikvánd katolikus templomának falán. Az egyszerű, négygyermekes családból származó Kondor Lajos a győri bencésekhez járt gimnáziumba, s már ekkor a papi hivatásra készült. Tanulmányait a kőszegi Szent Imre Missziós Szemináriumban folytatta, 1946-ban pedig belépett a verbita rendbe (Isteni Ige Társasága). Fiatal szerzetesként még ő sem gondolta, milyen nagy feladatot bíz rá az isteni gondviselés. Személye és szolgálata nemcsak itthon, de a világ valamennyi országában közismert volt a katolikusok körében.
A rendkívüli emberi teljesítmények mindig nagy figyelmet érdemelnek. Nem lehet csak úgy „elmenni” mellettük, mint egy átlagos, hétköznapi hír hallatán. De nekünk, „médiafogyasztóknak” nehéz dolgunk van: az irdatlan sokféleségből, a médiumok áttekinthetetlen kínálatából kell kiválogatnunk az értékeket, el kell tudnunk választani a „búzát a pelyvától”.
Egy harmincnyolc éves angol fiatalember, Edward Michael „Bear” Grylls néhány évvel ezelőtt került az érdeklődés középpontjába. Aki huszonhárom évesen megmászta a Mount Everestet, az nem akárki. A Discovery Channel által készített – azóta már megszűnt – sorozatában a túlélés technikáit mutatja be a civilizációtól távoli vidékeken. Például arról, mi a teendő, ha egy éjszakát a homoksivatagban kell töltenünk. Mondjuk hogyan lehet egy elpusztult teve testében szállást csinálni a hideg ellen, vagy melyik bogarat ehetjük meg a dzsungelben.
A velencei karnevál évezredes múltra tekint vissza. Első írásos említése 1094-ből való. Fénykora a XVIII. században, Casanova idején volt, Velence ekkor kapta a „karneválok városa” címet. Az osztrákok uralma alatt a karneváli hagyomány megszakadt, és csak 1979-ben éledt újjá.
A velencei karnevál mindig hamvazószerda előtt két héttel (idén január 30-án) kezdődik, és húshagyókedden ér véget (a hústól való búcsúzásra utal latin eredetű neve is: carne vale). Az első napon a városlakók vízre szállnak, és az éjszakát is ott töltik. Hajnalban az Adria vizével vetnek keresztet, hogy egész évre mentesüljenek a betegségektől.