„Kö­zöt­tünk él­nek” — A Bé­csi Nap­ló tör­té­ne­tei. Mű­vé­sze­ti, tu­do­má­nyos ma­ga­zin­mű­sor (2011) • Az is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat a vi­lág kü­lön­bö­ző pont­ja­in élő ma­gyar kö­zös­sé­gek (egye­sü­let, szer­ve­zet, szö­vet­ség, klub, egy­ház­köz­ség, egyén) be­mu­ta­tá­sát tűz­te ki cé­lul. A ké­szí­tők el­ső­sor­ban azo­kat a ma­gya­ro­kat és a ma­gyar­ság­hoz kö­tő­dő sze­mé­lye­ket mu­tat­ják be, akik ki­emel­ke­dő köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lá­suk­kal, mű­vé­szi te­vé­keny­sé­gük­kel vagy élet­út­juk­kal ki­vív­ták kör­nye­ze­tük el­is­me­ré­sét. A most lát­ha­tó epi­zód­ban az auszt­ri­ai ma­gya­rok lap­ját, a Bé­csi Nap­lót is­mer­het­jük meg kö­ze­lebb­ről. Az 1980 már­ci­u­sa óta, két­ha­von­ta meg­je­le­nő fo­lyó­irat párt­po­li­ti­ká­tól füg­get­len, az eu­ró­pai in­teg­rá­ci­ót tá­mo­ga­tó, egyút­tal a ki­sebb­sé­ge­ket az eu­ró­pai sok­szí­nű­ség hor­do­zó­i­nak te­kin­tő új­ság. A film­ben meg­szó­lal De­ák Er­nő fő­szer­kesz­tő, Ferenczy Klá­ra szer­kesz­tő és Gömöri György, a szer­kesz­tő­bi­zott­ság Lon­don­ban élő tag­ja.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat (2006)

Maurice Mae­ter­linck sok­fé­le­kép­pen fel­dol­go­zott hí­res tün­dér­me­sé­je nyo­mán lett a ke­ze­ink kö­zül kön­­nyen ki­röp­pe­nő kék ma­dár a bol­dog­ság szim­bó­lu­ma. Azé a bol­dog­sá­gé, ame­lyet kár tá­vo­li or­szá­gok­ban ke­res­ni, mert egyet­len lak­he­lye van: a sa­ját szí­vünk. Nem tárgy, hogy meg­sze­rez­het­nénk: rá­adás­ként kap­juk. A film al­ko­tói még­is út­ra kel­tek. Igaz, ők nem a bol­dog­sá­got ke­res­ték, ha­nem a ta­nul­sá­got. Mi­ért vall­ják bol­dog­nak ma­gu­kat Rio de Ja­ne­i­ro nyo­mor­ne­gye­de­i­nek, a fa­vel­lák­nak a la­kói? Nem volt ve­szély­te­len vál­lal­ko­zás be­ha­tol­ni a Santa Teresa ne­gyed­be, Fogueteiróba, az egy­más he­gyén-há­tán épült kis há­zak bű­nö­zők­kel te­li, még a ha­tó­sá­gok szá­má­ra is meg­kö­ze­lít­he­tet­len dzsun­ge­lé­be. De akik meg­né­zik a két­ré­szes fil­met, nem­csak er­ről a kü­lö­nös, zárt vi­lág­ról, ha­nem az em­be­ri ter­mé­szet­ről is so­kat ta­nul­hat­nak.

Angol—ír—amerikai té­vé­film­so­ro­zat, 6/1. (1999)

A Lennox csa­lád XVIII. szá­za­di, igaz tör­té­ne­tét fel­dol­go­zó BBC-so­ro­zat Stel­la Tillyard díj­nyer­tes köny­ve alap­ján ké­szült. Rich­­mond her­ce­gé­nek lá­nyai — La­dy Ca­ro­line, La­dy Emily, La­dy Louisa és La­dy Sarah — ki­vált­sá­gos hely­zet­ben vol­tak szü­le­té­sük és há­zas­sá­guk ré­vén. Éle­tük egy­részt egyé­ni út, mint min­den em­be­ré, aki a bol­dog­sá­got ke­re­si. Más­részt össze­kap­cso­ló­dik az an­gol tör­té­ne­lem­mel, sőt, né­ha for­mál­ja is azt. Sza­bad aka­rat és el­ren­delt sors, ér­zel­mek és kö­te­le­zett­sé­gek üt­köz­nek és egé­szí­tik ki egy­mást éle­tük so­rán. A négy nő kü­lön­fé­le utat vá­laszt, ám ös­­sze­tar­toz­nak. Egy­más­sal foly­ta­tott le­ve­le­zé­sük­ből pe­dig az utó­kor is nyo­mon kö­vet­he­ti nem min­den­na­pi, még­is na­gyon em­be­ri tör­té­ne­tü­ket.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (2009)

Ha Ba­la­ton­fü­re­den nya­ral a csa­lá­dom, a tó­ban va­ló meg­már­tó­zá­son kí­vül van még egy kö­te­le­ző prog­ram. Ha egy ki­csit ros­­szabb az idő, vagy hi­de­gebb a víz, min­den­kép­pen el­lá­to­ga­tunk a Ti­ha­nyi-fél­szi­get­re. Ilyen­kor fel­ke­res­sük a majd ezer­éves apát­sá­got, és kör­be­pil­lant­va gyö­nyör­kö­dünk a táj­ban az ol­da­lá­ban lé­vő ki­lá­tó­ról. Le­me­gyünk a Bel­ső-tó mel­let­ti ját­szó­tér­re, meg­néz­zük a szürkemarha-gulyát, és köz­ben ür­gé­re va­dá­szunk, per­sze csak fény­ké­pe­ző­gép­pel. Hi­á­ba vol­tunk már itt több­ször is, gye­re­ke­im­től még so­ha nem hal­lot­tam az is­mert dol­gok­kal kap­cso­lat­ban min­dig el­hang­zó „jaj, ne, már megint!” til­ta­ko­zást. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy mind­azt, amit Guzsváry Csa­ba film­je be­mu­tat, so­kan lát­ták már, még­hoz­zá élő­ben. Idéz­zük fel hát mind­an­­nyi­an ti­ha­nyi em­lé­ke­in­ket!

Né­met—oszt­rák já­ték­film (2008)

Két év­vel az oszt­rák pop­éne­kes, Falco (ere­de­ti ne­vén Johann Hölzel) ha­lá­la után, 2000-ben egy DVD-t kap­hat­tak ke­zük­be a ra­jon­gók, ame­lyen a ze­nész leg­fon­to­sabb videoklipjeit néz­he­tik meg új­ra és új­ra. Az ös­­sze­ál­lí­tás bó­nusz­szá­mokat is tar­tal­maz, így a Bolland Pro­ject Feat. Alida „A Tribute to Falco” cí­mű da­lát. A szö­veg jól ös­­sze­fog­lal­ja Falco élet­út­ját, fel­so­rol­ja leg­fon­to­sabb da­la­it, ame­lyek­kel fel­ke­rült az ame­ri­kai és brit pop­lis­ták­ra. Az oszt­rák éne­kes igen nép­sze­rű volt, szá­ma­it vi­lág­szer­te is­mer­ték. A bé­csi de­ka­dens kul­tú­ra kép­vi­se­lő­je­ként új­ra „el­ad­ta” Mo­zar­tot, a Titanicot és a né­met nyel­vet. Ha­lá­la­kor pe­dig még egy tá­vo­li me­xi­kói kis­vá­ros, Puebla rá­dió­adó­ja is meg­em­lé­ke­zett ró­la, „Vienna Calling” cí­mű szá­má­val. És csak saj­nál­ni tu­dom, hogy nem a nagy ked­ven­ce­met, a „Push! Push!-t” ad­ták le.

Ame­ri­kai kri­mi­so­ro­zat, 1. (1971)

Aki csü­tör­tö­kig nem vet­te vol­na ész­re, an­nak is ér­de­mes csat­la­koz­nia a Film+ Columbo-felzárkóztatójához: a csa­tor­na ugyan­is e hét­től szép sor­já­ban elénk tár­ja az 1971 és 2003 kö­zött ké­szült so­ro­zat epi­zód­ja­it. Az igaz­ság­hoz azért hoz­zá­tar­to­zik, hogy ez a mai va­ló­já­ban nem a leg­el­ső: meg­előz­te a szin­tén 1971-es nul­la­dik tör­té­net, sőt, egy még előb­bi is, az ab­szo­lút kez­dő­pont 1968-ból. (Eze­ket a hét ko­ráb­bi nap­ja­in lát­hat­ják a ha­zai ra­jon­gók.) Az vi­szont ele­jé­től a vé­gé­ig igaz, hogy az olasz szár­ma­zá­sú, slam­pos kül­se­jű, el­ső­re las­sú ész­já­rá­sú­nak tű­nő, de zse­ni­á­lis rend­őr­had­nagy fi­gu­rá­ja tel­je­sen ösz­­sze­nőtt a 2011-ben örök­re el­tá­vo­zott Peter Falk alak­já­val, ná­lunk pe­dig még Sza­bó Gyu­la hang­já­val is. A ma lát­ha­tó — a ka­ta­ló­gus­ban az el­ső évad el­ső film­je­ként jegy­zett — da­rab ren­de­ző­je pe­dig nem más, mint az ak­ko­ri­ban még if­jú ti­tán Steven Spielberg. Már pró­bál­gat­ta orosz­lán­kar­ma­it…

A hét ze­ne­szer­ző­je: Richard Strauss

A so­ro­zat mai ré­szé­ben a „ju­gend­stil szá­zad­for­du­ló” né­met-oszt­rák kul­tu­rá­lis éle­té­nek két je­les kép­vi­se­lő­jé­ről lesz szó. Hugo von Hof­mann­sthal és Strauss: (szö­veg)író és kom­po­nis­ta. Iro­da­lom és ze­ne kü­lön­le­ges együtt­ál­lá­sa-ös­­sze­fo­gá­sa a mű­vé­szet­tör­té­net­ben. Ket­te­jük mun­ká­ja az Elekt­ra, A ró­zsa­lo­vag, az Ariad­ne Naxos szi­ge­tén, Az ár­nyék nél­kü­li as­­szony, az Egyip­to­mi He­lé­na és az Ara­bel­la. Wag­ner nyom­do­ka­in ha­lad­va, ha nem is meg­újí­tói, de min­den­kép­pen to­vább­len­dí­tői vol­tak az ope­ra­mű­faj­nak. Klas­­szi­kus té­má­kat be- és át­dol­goz­va hoz­tak lét­re va­la­mi mást, ki­tá­gít­va a ze­ne­drá­ma vagy ép­pen a „ko­mé­dia” ke­re­te­it. Kö­zös kí­sér­le­te­ik nagy­részt ér­ték­ál­ló­nak bi­zo­nyul­tak. Strauss ma is, megint, még min­dig re­ne­szán­szát éli.

Mes­ter­sé­ge szí­nész. Port­ré­film (1984)

A Szom­szé­dok teleregény Len­ke né­ni­jét, az­az „a kö­zér­test”, ahogy so­ro­zat­be­li pár­ja hív­ta, az egész or­szág is­mer­te és sze­ret­te. A nagy­sze­rű ko­mi­kus, Kom­lós Vil­mos és Pin­tér Ir­ma szí­nész­nő le­á­nya 1935-ben vé­gez­te el Ró­zsa­he­gyi Kál­mán szí­nész­kép­ző is­ko­lá­ját, majd a Ki­rály Szín­ház­hoz szer­ző­dött. Ját­szott Sze­ge­den, Mis­kol­con, majd több fő­vá­ro­si te­át­rum­ban. 1977-ben lett a Nem­ze­ti Szín­ház tag­ja. Ele­in­te na­i­va- és szub­rett­sze­re­pek­ben tün­dö­költ, majd nagy­sze­rű ka­rak­ter­szí­nész vált be­lő­le. Sze­re­pelt a Sem­mel­we­is, a Ro­ko­nok, Az arany­em­ber cí­mű film­ben, a Princ, a ka­to­na és a Bors té­vé­so­ro­zat­ban. Já­szai Ma­ri-dí­jas, ér­de­mes mű­vész volt, 1994-ben a Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­gi Ér­dem­rend kis­ke­reszt­jé­vel tün­tet­ték ki. Luk­ács Mar­git ha­lá­la után, 2002-ben vá­lasz­tot­ták a nem­zet szí­né­szei kö­zé. 2011-ben hunyt el.