Né­met film­drá­ma (2005)

Fi­a­ta­lok és pél­da­ké­pek? Az if­jabb ge­ne­rá­ció kép­vi­se­lő­it in­kább jo­gos vagy jog­ta­lan kri­ti­ka, a „bez­zeg az én időm­ben” elé­ge­det­len­sé­ge szok­ta ér­ni, nem­hogy pél­da­kép­nek ál­lí­ta­nák őket. De a tör­té­ne­lem, amely ta­ní­ta­ná az em­be­ri­sé­get, ha hagy­nák ne­ki, tud olyan hely­ze­te­ket te­rem­te­ni, ame­lyek­ben olya­nok is hős­sé vál­hat­nak, akik­ről ko­ráb­ban ezt sen­ki sem fel­té­te­lez­te vol­na. A II. vi­lág­há­bo­rú pok­lá­ban, 1943-ban mün­che­ni fi­a­ta­lok, fő­ként egye­te­mis­ták röp­lap­ok­kal akar­ják fel­hív­ni né­pük fi­gyel­mét a hit­le­ri rend­szer té­bo­lyult vol­tá­ra. Nem ter­ror­cse­lek­mé­nyek­kel küz­de­nek, „pas­­szív” el­len­ál­lók, ahogy cso­port­juk ne­ve is sze­líd: a Fe­hér Ró­zsa. Egy lány is tag­ja a moz­ga­lom­nak: Sophie Scholl (Julia Jentsch), akit (báty­já­val, Hansszal együtt) egy meg­hi­ú­sult ak­ci­ó­juk so­rán le­tar­tóz­tat­nak a ná­cik. Az ő halk sza­vú helyt­ál­lá­sá­nak, vér­ta­nú­sá­gá­nak meg­ren­dült szem­lé­lő­jé­vé avat e tör­té­nel­mi drá­ma.

Ope­rát és ba­let­tet szol­gál­tat ma fő mű­sor­idő­ben a fran­cia klas­­szi­kus ze­nei csa­tor­na. Az el­nyű­he­tet­len és ki­me­rít­he­tet­len — má­ig a leg­töb­bet ját­szott dal­já­ték­ok so­rá­ba tar­to­zó — Mo­zart-alap­mű, a Fi­ga­ro há­zas­sá­ga ez­út­tal a ta­va­lyi mont­pellier-i elő­adás fel­vé­te­lé­ről szó­lal meg. Utá­na egy iga­zi rit­ka­ság­nak szá­mí­tó tánc­já­ték kö­vet­ke­zik: A fá­raó lá­nya. Az olasz szár­ma­zá­sú Cesare Pugni (1802—1870) Mi­lá­nó, Lon­don, Pá­rizs és Szent­pé­ter­vár szín­ha­za­i­nak írt ba­let­te­ket. Meg­ze­né­sí­tet­te töb­bek kö­zött az Undinét, A pá­ri­zsi Notre-Dame-ot (Esmeralda cí­men) és Jersov ver­ses me­sé­jét, A pú­pos lo­vacs­kát is. A fá­raó lá­nya cse­lek­mé­nyét a fran­cia költő-író-művészetkritikus, Théophile Gautier ro­man­ti­kus re­gé­nye ih­let­te, amely a nép­sze­rű mú­mia­fil­mek szo­lid elő­ké­pé­nek is te­kint­he­tő.

KorTárs (2012)

A deb­re­ce­ni MODEM-ben né­hány év kü­lönb­ség­gel lát­hat­tuk a szo­ci­a­lis­ta-re­a­lis­ta mű­vé­sze­tet fel­dol­go­zó tár­la­tot és Reigl Ju­dit életmű-ki­ál­lí­tá­sát. A két tár­lat két le­he­tő­sé­get, két élet­utat je­lent: Reigl Ju­dit olasz­or­szá­gi ta­nul­mány­út­ja után csak po­li­ti­ku­sok (Gerő, Rá­ko­si) port­ré­i­nak meg­fes­té­sé­re ka­pott meg­ren­de­lést. Vá­la­sza a dis­­szi­dá­lás volt, és kis­sé kö­rül­mé­nye­sen, Auszt­ri­án, Sváj­con, Bel­gi­u­mon ke­resz­tül el is ju­tott új ha­zá­já­ba, Fran­cia­or­szág­ba. Mű­vé­szi élet­út­ja is több ál­lo­mást érin­tett: Fran­cia­or­szág­ban szür­re­a­lis­ta lett (ka­ta­ló­gu­sá­nak elő­sza­vát ma­ga Bre­ton ír­ta), majd a lí­rai abszt­rak­ci­ón ke­resz­tül ju­tott el az ame­ri­kai abszt­rakt exp­res­­szi­o­niz­mu­sig.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1942)

Tolnay Klá­ri mohorai ne­vel­te­té­se ad­hat­ta Palásthy Gé­za for­ga­tó­könyv­író­nak az alap­öt­le­tet: lesz-e Katyiból, a tö­rek­vő fa­lu­si kis­lány­ból szí­nész­nő? Ez a kön­­nyed, csak szó­ra­koz­tat­ni aka­ró film tet­te nép­sze­rű­vé Tolnay Klá­rit a leg­szé­le­sebb tár­sa­dal­mi ré­te­gek szá­má­ra. A ked­velt ope­rett­szerző, Fé­nyes Sza­bolcs ír­ta a film ze­né­jét, így slá­ger­ré vált nó­tá­it is, pél­dá­ul a „Zöld a ku­ko­ri­ca, Katyi” kez­de­tűt. A töb­bi sze­rep­lő kö­zül kü­lö­nö­sen em­lé­ke­ze­tes Bilicsi Ti­va­dar és Kiss Ma­nyi ala­kí­tá­sa. Az inas sze­re­pét ját­szó Mály Gerő és a Katyi any­ját meg­for­má­ló Vaszary Pi­ri nagy­sze­rű zsá­ner­szí­né­sze­ink vol­tak. ők a II. vi­lág­há­bo­rú ha­tá­sá­ra Nyu­gat­ra me­ne­kül­tek — nagy vesz­te­sé­gé­re a ha­zai film­mű­vé­szet­nek.

Amerikai—angol—olasz sci-fi ak­ció­film (2004)

Mi­lyen jó len­ne, ha a vi­lág, egy or­szág vagy akár csak egy vá­ros prob­lé­má­ját egy csa­pás­ra meg le­het­ne ol­da­ni. Ne­künk mind­össze an­­nyi len­ne a dol­gunk, hogy az ég­re ve­tí­tünk egy je­let, vagy rá­dió­üze­ne­tet kül­dünk az éter­be, és már­is jön a se­gí­tő, aki az­tán kü­lön­le­ges fegy­ver­ar­ze­nál­já­val és rend­kí­vü­li ké­pes­sé­ge­i­vel úr­rá lesz a ne­héz­sé­ge­ken. Kerry Con­ran film­jé­ben a XX. szá­zad ele­jé­nek kép­re­gény­fi­gurái ele­ve­ned­nek meg. Ami­kor New York ut­cá­it el­le­pik a gi­gan­ti­kus ro­bo­tok, a vá­ros ve­ze­té­se Sky ka­pi­tány­hoz (Jude Law) for­dul, aki azon­nal be is ve­ti ma­gát és kü­lön­le­ges csa­pa­tát. Fel­ada­tát nem­csak az el­len­ség tú­le­re­je ne­he­zí­ti, ko­lonc­ként ott van a nya­kán Polly (Gwyneth Paltrow), az agi­lis új­ság­író­nő is. A ka­pi­tány pe­dig már ma­ga sem tud­ja, hogy mi az egy­sze­rűbb: meg­men­te­ni a vi­lá­got, vagy meg­óv­ni Pollyt.

An­gol háborús drá­ma (1984)

A film Erich Maria Re­marque 1945-ben meg­je­lent re­gé­nye alap­ján ké­szült, amely­ben a II. vi­lág­há­bo­rú előt­ti évek ele­ve­ned­nek meg a Pá­rizs­ban élő né­met emig­rán­sok szem­szö­gé­ből. A tör­té­net 1938 őszén kez­dő­dik. A fő­hős, Ravic te­het­sé­ges né­met se­bész, aki Fran­cia­or­szág­ban kény­te­len il­le­gá­li­san ope­rál­ni. Sem­mi­re sem szá­mít már az élet­től, fő­leg sze­re­lem­re nem, de min­den meg­vál­to­zik, ami­kor meg­is­mer­ke­dik Joan­nal. Ta­núi le­he­tünk ket­te­jük vi­ha­ros sze­rel­mé­nek, s át­fo­gó ké­pet ka­punk az ak­ko­ri Pá­rizs­ról, a fé­nyes tár­sa­dal­mi es­té­lyek­től a sö­tét bor­dé­lyo­kig és az éj­sza­kai kocs­má­kig. A mű­ből két­szer ké­szí­tet­tek fil­met, elő­ször 1948-ban (en­nek a for­ga­tá­sán Remarque is részt vett), majd a most is lát­ha­tó adap­tá­ci­ót, amely­ben Anthony Hopkins ala­kít­ja Ravic sze­re­pét.

Ame­ri­kai mu­si­cal (1961)

Leonard Bernstein és Stephen Sondheim 1957-ben, a Broadway-n be­mu­ta­tott mű­ve a mu­si­cal mű­faj egyik sa­rok­kö­ve: az ak­kor még őrül­ten mo­dern­nek szá­mí­tó, vad, tán­cos-éne­kes da­rab egy­szer­re kel­tett vissza­tet­szést és ha­tal­mas si­kert. Ma a West Side Story szá­mít az el­ső iga­zi, ki­for­rott mu­si­cal­nek. Ami­kor a fil­met el­ké­szí­tet­ték, már ha­tal­mas hír­ne­ve volt, de a moziváltozat sa­ját jo­gán is újí­tó­nak szá­mít. Ám nem­csak a klas­­szi­kus mű­fa­ji ha­tá­rok át­lé­pé­se és a vász­non még nem lá­tott ko­re­og­rá­fia mi­att vált hal­ha­tat­lan­ná, ha­nem a tör­té­net mi­att is. A drá­ma­iro­da­lom leg­hí­re­sebb sze­rel­mi tör­té­ne­té­nek, a Ró­meó és Jú­li­á­nak a fel­dol­go­zá­sa ugyan­is olyan, ad­dig nyíl­tan ki nem mon­dott prob­lé­má­kat fe­sze­get, mint a ban­da­há­bo­rúk, a be­ván­dor­lók be­il­lesz­ke­dé­se vagy a rassz­iz­mus.

Magyar—osztrák—NSZK film­drá­ma (1985)

Ha egy ala­csony sor­ból szár­ma­zó, mo­nar­chia­be­li fi­a­tal sze­re­tett vol­na beke­rül­ni az arisz­tok­ra­ták cso­dált vi­lá­gá­ba, egyet­len aj­tót ta­lált nyit­va, még­pe­dig a had­se­reg­ét. De ah­hoz, hogy hát­rá­nyos hely­ze­tét le­küzd­ve iga­zi kar­ri­ert fus­son be, itt is olyan tu­laj­don­sá­go­kat kel­lett ki­ala­kí­ta­nia ma­gá­ban, me­lyek­re a jobb sor­sú­ak­nak sem­mi szük­sé­gük nem volt. Sza­bó Ist­ván sok dí­jat nyert al­ko­tá­sá­ban Alfred Redl (Klaus Maria Brandauer), egy vas­utas csa­lád gyer­me­ke nem sok­kal az I. vi­lág­há­bo­rú előtt fel­té­tel nél­kü­li hű­sé­gé­vel és fo­lya­ma­tos al­kal­maz­ko­dá­sá­val olyan ma­gas­ra jut, amit ko­ráb­ban ál­mod­ni sem mert. Ám bár­mennyi­re igyek­szik is min­den­ki­nek meg­fe­lel­ni, a leg­fel­sőbb kö­rök mind­vé­gig szá­mon tart­ják szár­ma­zá­sát. És ami­kor el­jön az idő, nem­csak ki­ve­tik ma­guk kö­zül, ha­nem fel is ál­doz­zák ér­de­ke­ik ol­tá­rán.