Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Mé­szöly Mik­lós 2001-ben hunyt el, és ki­lenc­ven­éves lett vol­na 2011-ben. Em­lé­ké­re nyolc­van­per­ces do­ku­men­tum­fil­met ké­szí­tett egy fi­a­tal pár, akik szak­ma­i­lag is re­me­kül ki­egé­szí­tik egy­mást: Dér Asia film­ren­de­ző és Gerőcs Pé­ter Mé­szöly-ku­ta­tó, író. Nagy vál­lal­ko­zás­ról van szó. Gon­do­san utá­na­men­tek min­den fon­tos té­má­nak, és igye­kez­tek min­den­kit meg­szó­lí­ta­ni, aki is­mer­te, sze­ret­te az írót. Azo­kat, akik ta­nul­tak tő­le, és azo­kat, akik a ba­rá­tai, tisz­te­lői vol­tak, a leg­több eset­ben olyan em­be­re­ket, akik sze­mé­lye­sen is­mer­ték, és hi­va­tá­suk ré­vén is kö­tőd­tek hoz­zá. Ezt a fil­met az te­szi iz­gal­mas­sá, hogy ez a ket­tő: a szak­ma és a ma­gán­élet szét­bo­goz­ha­tat­la­nul együtt van ben­ne, de sze­ren­csé­re nem a bul­vár szint­jén. A „fél­múlt­ban” ját­szó­dik: ké­sei bú­csú az em­lé­kek­ben és mű­ve­i­ben egy­aránt itt ma­radt­tól.

Port­ré­film (2007)

A ma­gyar táncházmozgalom egyik el­in­dí­tó­ja Szek­szár­don szü­le­tett 1947-ben. A Mű­egye­te­men szer­zett épí­tész­mér­nö­ki dip­lo­mát, majd ter­ve­ző épí­tész­ként dol­go­zott. Éne­kes­ként és ze­ne­szer­ző­ként az Egye­te­mi Szín­pa­don, 1969-ben mu­tat­ko­zott be elő­ször, meg­ze­né­sí­tett ver­sei a kor­társ iro­dal­mat hoz­zák kö­ze­lebb a hall­ga­tók­hoz. Év­ti­ze­dek óta nép­ze­ne­ku­ta­tó is. Nem­rég a Föl­szál­lott a pá­va te­het­ség­ku­ta­tó mű­sor zsű­ri­jé­nek el­nö­ke volt, és így nyi­lat­ko­zott a ne­mes ver­sen­gés­ről: „fi­a­ta­lok szá­zez­rei fog­lal­koz­nak va­la­mi olyas­mi­vel, ami­ről a nyil­vá­nos­ság­nak szin­te nincs is tu­do­má­sa. A ha­gyo­mány és kor­sze­rű­ség ösz­­sze­kap­cso­lá­sa olyan fon­tos lé­pés, ame­lyet elő­de­ink sok­szo­ri pró­bál­ko­zá­sa után en­nek a nem­ze­dék­nek spon­tá­nul si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni”. A haj­dan el­kez­dett mun­ka be­érett, Se­bő Fe­renc nem hi­á­ba dol­go­zott. Ér­de­me­it 2012-ben Kos­suth-díj­jal is­mer­ték el.

Fran­cia víg­já­ték (2008)

Az anya mos, főz, el­lát­ja a gye­re­ke­ket, míg az apa dol­go­zik, hogy le­gyen mi­ből meg­él­ni — a Marciac há­zas­pár így él. Egé­szen ad­dig, míg prob­lé­má­ik meg­ol­dá­sá­ra az as­­szony (Sophie Marceau) ki nem ta­lál­ja, hogy cse­rél­je­nek sze­re­pet. A „ti­éd a csa­lád, enyém az üz­let” fel­ál­lás azon­ban azt is je­len­ti, hogy a sze­mé­lyi­sé­gük­nek is ala­kul­nia kell. Az anyá­nak fel kell fe­dez­nie ön­ma­gá­ban az animust, az apá­nak pe­dig az animát. A fér­fi azt hi­szi, vég­re pi­hen­het, a nő azt hi­szi, vég­re csi­nál­hat va­la­mit… Pascale Pouzadoux víg­já­té­ka ar­ra buz­dít, hogy is­mer­jük meg job­ban, mit is tesz a pá­runk nap­ról nap­ra. Ak­kor ta­lán job­ban meg fog­juk be­csül­ni.

Cseh Ta­más­ra em­lé­ke­zünk (1999)

Min­den kor­szak­hoz tar­toz­nak mű­vek, ar­cok, fil­mek. A XX. szá­zad­hoz még hoz­zá kell ten­nünk mind­ezek­hez a ze­nét is. Amit ha meg­hal­lunk — mint Proust re­gé­nyé­ben a sü­te­mény­től —, ga­ran­tál­tan fel­buk­kan ben­nünk éle­tünk egy bi­zo­nyos sza­ka­sza, akár jó em­lé­ke­ink van­nak ró­la, akár nem. Szá­mom­ra a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek for­du­ló­já­nak hang­ja Cseh Ta­má­sé. S bár ha­lá­lá­ig dol­go­zott — több mint hat­van le­mez­nek volt köz­re­mű­kö­dő­je —, ha meg­hal­lom va­la­hol, vis­­sza­re­pít ab­ba az idő­be, ami­kor a Mű­csar­nok vagy ép­pen a Front­át­vo­nu­lás cí­mű le­me­ze meg­je­lent. Élet­mű­vé­re nem ra­kó­dott rá a po­li­ti­ka, ta­lán azért, mert ösz­tö­nö­sen tá­vol­sá­got tar­tott min­den­től, ami szen­­nyes. Ezért is von­zot­ta az in­di­á­nok — ta­lán kis­sé ide­a­li­zált — vi­lá­ga. Ma len­ne hat­van­ki­lenc éves.

Fran­cia film­víg­já­ték (2003)

Örök­zöl­den há­lás fel­ál­lás, ha két egé­szen el­té­rő ka­rak­ter kö­zös ka­land­jai s ezek so­rán vé­get nem érő súr­ló­dá­sa­ik biz­to­sít­ják egy tör­té­net ko­mi­ku­mát. Már­pe­dig je­len eset­ben a két fő­sze­rep­lő — Gérard Depardieu és Jean Reno — ál­tal meg­for­mált fi­gu­rák meg­le­he­tő­sen ösz­­sze­fér­he­tet­le­nek. Előb­bi Quentin, a fél­nó­tás, me­leg­szí­vű, vér­lá­zí­tó­an bő­be­szé­dű, nem mel­les­leg ön­fe­led­ten bru­tá­lis ere­jű pi­ti bű­nö­ző, utób­bi pe­dig Ruby, a fi­lo­zo­fi­kus haj­la­mú nagy­me­nő, aki lé­nye­ge­sen zár­kó­zot­tabb egyé­ni­sé­gű cél­sze­mé­lye a rend­őri szer­vek­nek. Nos, őket te­re­li egy cel­lá­ba a sors, a bör­tön­ből ki­fe­lé pe­dig a sors­nak be­se­gí­tő Quentin, aki meg­szer­ve­zi olaj­ra lé­pé­sü­ket. In­nen­től a me­ne­kü­lés fel­kí­nál­ta kép­te­len hely­ze­tek szer­ve­zik a re­kesz­iz­mok el­le­ni tá­ma­dást, bő­sé­ges al­kal­mat aján­dé­koz­va a két szí­nész­nek, hogy lu­bic­kol­ja­nak sze­re­pük­ben. Meg­szöksz — és meg­szoksz?