Kul­tu­rá­lis és gaszt­ro­nó­mi­ai be­szél­ge­tős mű­sor ( 2012)

A ta­valy meg­újult köz­szol­gá­la­ti te­le­ví­zió egyik leg­si­ke­rül­tebb kez­de­mé­nye­zé­se a Bor­va­cso­ra. Hi­szen van mit ta­nul­nunk, il­let­ve új­ra­ta­nul­nunk bor­kul­tú­rá­ról, gaszt­ro­nó­mi­á­ról, eti­kett­ről. A Bor­va­cso­ra olyan be­szél­ge­tős mű­sor, amely ha­zánk ös­­szes bor­vi­dék­ét kör­be­jár­ja, be­mu­tat­va az adott tér­ség bo­ra­it és agráriumát. A va­cso­ra­ven­dé­gek kö­zött min­dig van egy bo­rász, il­let­ve két is­mert, köz­éle­ti sze­rep­lő.  Nagy Sán­dor mű­sor­ve­ze­tő irá­nyít­ja a be­szél­ge­tést, igye­kez­ve meg­ma­rad­ni az ele­gan­cia és a kön­­nyed szó­ra­ko­zás kö­zöt­ti szűk mezs­gyén. A Bor­va­cso­ra a kedd es­té­ben a bé­ke szi­ge­te, amely meg­erő­sí­ti ben­nünk azt a hi­tet, amely sze­rint akár hét­köz­nap is le le­het las­sí­ta­ni. Ki le­het bon­ta­ni egy üveg, fi­nom bort. És te­rí­tett asz­tal mel­lett le­het még be­szél­get­ni má­sok­kal bor­ról, em­ber­ről, em­ber­ség­ről és az Is­ten te­rem­tett vi­lá­gá­ról. Rá­érő­sen. Ér­tel­me­sen

Spa­nyol do­ku­men­tum­film (2006)

A tör­té­né­szek a II. vi­lág­há­bo­rú fő­pró­bá­ja­ként tart­ják szá­mon az 1936—39 kö­zött le­zaj­lott spa­nyol pol­gár­há­bo­rút. Itt csap­tak ös­­sze egy­más­sal elő­ször a bal- és a jobb­ol­da­li szél­ső­sé­ge­sek. Le­het­sé­ges, hogy cél­ja­ik igen­csak tá­vol áll­tak egy­más­tól, egyva­la­mi­ben azon­ban tel­je­sen meg­egyez­tek: egyik fél sem kí­mél­te a ci­vil la­kos­sá­got. A bé­kés pol­gá­rok el­le­ni tá­ma­dás jel­kép­évé egy észak-spa­nyol­or­szá­gi kis­vá­ros, Guer­ni­ca vált, ahol — bár ere­de­ti­leg egy hi­dat tá­mad­tak — a bom­bá­zás so­rán sok ár­tat­lan ve­szí­tet­te éle­tét. A fegy­ve­res küz­del­mek be­fe­je­zé­se után a vesz­tes fél me­ne­kül­ni kény­sze­rült. Leg­in­kább a fi­a­ta­lo­kat fél­tet­ték a meg­tor­lás­tól, ezért el­ső­sor­ban őket igye­kez­tek ki­men­te­ni az or­szág­ból. Steve Bowles do­ku­men­tum­film­je az ő sor­su­kat kö­ve­ti nyo­mon, akik kö­zül so­kan már so­ha nem tér­tek vis­­sza egy­ko­ri ha­zá­juk­ba.

On the spot — Har­co­sok

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat (2012)

Cseke Esz­ter és S. Ta­kács And­rás do­ku­men­tum­film-so­ro­za­ta olyan em­be­rek­ről szól, akik az egész éle­tü­ket egy esz­me szol­gá­la­tá­ba ál­lít­ják. Né­ha fegy­ver­rel küz­de­nek, más­kor el­hi­va­tott­ság­gal, s ké­szek akár az éle­tü­ket is ál­doz­ni az ügyért. A most lát­ha­tó epi­zód a küz­de­lem ta­lán leg­el­szán­tabb és leg­szél­ső­sé­ge­sebb faj­tá­ját mu­tat­ja be: olyan ti­be­ti budd­his­tá­kat is­mer­he­tünk meg, akik az el­nyo­más el­le­ni til­ta­ko­zá­sul fel­gyújt­ják sa­ját ma­gu­kat. Va­jon mi­ért te­szik ezt? Ho­gyan ké­pe­sek ön­ma­guk el­pusz­tí­tá­sá­ra? És mit ta­nít er­ről a budd­hiz­mus? Ma­gyar­or­szá­gon so­sem lá­tott fel­vé­te­lek kö­ve­tik egy­mást, el­gon­dol­kod­ta­tó val­lo­má­so­kat hall­ha­tunk. A fil­me­sek be­szél­get­tek egy olyan em­ber­rel is, aki fel­gyúj­tot­ta ma­gát, de túl­él­te. Ez va­jon ku­darc vagy öröm?

Ame­ri­kai film (2002)

Schmidt ma megy nyug­díj­ba. Schmidt mo­so­lyog bú­csú­par­ti­ján, majd más­nap re­zig­nált egy­ked­vű­ség­gel ve­szi tu­do­má­sul, hogy töb­bé nem kell ko­rán kel­nie — hall­gat­hat­ja hát fe­le­sé­ge hor­ko­lá­sát. Schmidt elé­ge­dett­nek tű­nik az éle­té­vel, az­zal az élet­tel, ami egy biz­to­sí­tá­si al­kal­ma­zott­nak ju­tott a kert­vá­ro­si jó­lét Ame­ri­ká­já­ban. Ám Schmidt egy nap hol­tan ta­lál­ja ne­jét. Ndugunak, az Af­ri­ká­ban éhe­ző kis­fi­ú­nak írott le­ve­le­i­ből egy ta­laj­vesz­tett em­ber jel­lem­raj­za bon­ta­ko­zik ki, akit Jack Nicholson, az utób­bi év­ti­ze­dek­ben szin­te vé­gig szél­ső­sé­gek­ből épít­ke­ző szí­nész ját­szik fel­ka­va­ró hi­te­les­ség­gel. Ale­xan­der Payne minimalista és ér­zé­keny film­jét néz­ve so­ká­ig nem is sejt­jük, mi­lyen meg­rá­zó lesz a vég­ki­fej­let: Schmidt fel­is­me­ri, hogy hi­á­ba sze­ret­ne, nem sza­ba­dul­hat az élet­ha­zug­ság­ból. Hi­szen ez az ő tör­té­ne­te.

Fran­cia kon­cert­film

Krak­kó­ban töl­tött éve­im so­rán a jobb­nál jobb jazz­kon­cer­te­ken meg­fi­gyel­tem: a leg­lel­ke­sebb taps min­dig a dob­szó­lót kö­vet­te — s va­la­hogy azt is érez­ni le­he­tett, hogy a dör­gő ün­nep­lés alap­já­ban nem a ze­nész­nek szólt, ha­nem a hang­szer­nek. Az­óta meg­ta­pasz­tal­tam, hogy más or­szá­gok kö­zön­sé­gei is a do­bért ra­jon­ga­nak. Ki tud­ja, mi­lyen ősi, ne­tán bar­lang­la­kó él­mé­nyek tör­nek fel­szín­re tu­da­tunk mé­lyé­ről, ami­kor fel­hang­zik a tam-tam, a vad rit­mus… Mai fel­lé­pőnk, az 1944-ben Pa­na­má­ban szü­le­tett, ám ame­ri­kai do­bos, Billy Cobham ezt az időt­len él­ményt nyújt­ja. A szak­írók sze­rint ő a fú­zi­ós jazz leg­na­gyobb ha­tá­sú do­bo­sa, leg­főbb jel­lem­ző­je pe­dig a rob­ba­né­kony erő. Pá­lyá­ját Miles Da­vis ol­da­lán kezd­te, 1973 óta sa­ját együt­te­sé­vel jár­ja a vi­lá­got. E kon­cert­jét a fran­cia­or­szá­gi Nancyben rög­zí­tet­ték.

An­gol—ame­ri­kai ro­man­ti­kus víg­já­ték (2001)

„Hir­te­len rá­döb­ben­tem, hogy ha azon­nal nem vál­toz­ta­tok, olyan éle­tem lesz, ahol a leg­meg­hit­tebb kap­cso­lat egy üveg bor­hoz fűz…Úgy dön­töt­tem, hogy a ke­zem­be ve­szem az éle­tem.” Ez­zel a val­lo­más­sal in­dult a 2000-es évek egyik kultfilmje. A har­min­cas éve­it ta­po­só an­gol nő, akit az ame­ri­kai Renée Zellweger ala­kí­tott, még­pe­dig re­me­kül, át­la­gos éle­tet él. Van la­ká­sa, mun­ká­ja, ba­rá­ti kö­re, nagy szí­ve, jó hu­mo­ra. De nincs tár­sa. Igaz, le­gyes­ked­nek kö­rü­löt­te, fő­ként ka­lan­do­rok, ő azon­ban az iga­zit vár­ja. A sze­ret­he­tő, né­ha kis­sé idét­le­nül cset­lő-bot­ló, de őszin­te fi­gu­rát an­nak ide­jén sok női (és sok fér­fi­né­ző) is a szí­vé­be zár­ta.  Hi­szen a szó­ki­mon­dó Bridget Jo­nes ko­runk egyik leg­főbb prob­lé­má­já­ra hív­ta fel a fi­gyel­met, va­gyis ar­ra, hogy tár­sat ta­lál­ni ne­héz. Ám re­ményt is adott min­den ma­gá­nyos­nak, hi­szen, amint a film­ből ki­de­rül, Mr. Darcy (ne­vez­zük most így) meg­ta­lá­lá­sa még­sem le­he­tet­len.

Fran­cia thriller (2007)

A fran­cia film­mű­vé­sze­tet fő­ként az egyé­ni lá­tás­mó­dú (értsd: az ame­ri­ka­i­tól el­té­rő) kri­mik, a kosz­tü­mös ka­land­fil­mek vagy ép­pen a ro­man­ti­kus víg­já­té­kok mi­att ked­vel­jük. A pszichothriller ese­tük­ben rit­ka mű­faj — most ez­zel is meg­is­mer­ked­he­tünk. Franck Vestiel na­gyon kü­lö­nös han­gu­la­tú fil­met ren­de­zett: a fe­ke­te-fe­hér ké­pi vi­lá­got sej­tel­mes ka­me­ra­mun­ka és té­pe­lő­dő ze­ne fo­koz­za. A tör­té­net sze­rint Tolbiac (Clovis Cornillac) egy sö­tét, mély bar­lang­ban tér ma­gá­hoz. Fo­gal­ma sincs, ho­gyan ke­rült oda, ki­nek a holt­tes­te he­ver mel­let­te — csak an­­nyit tud, hogy ki kell jut­nia a fel­szín­re. Ám ki­de­rül, hogy a bar­lang­ban má­sok is van­nak: egy ví­rus ha­tá­sá­ra mu­táns­sá vál­to­zott em­be­rek. Vi­gyá­zat, e film nem min­den­ki­nek ké­szült — de a las­sú tör­té­ne­te­ket ked­ve­lő sci-fi-ínyen­cek­nek kö­te­le­ző!

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (1991)

Az an­tik­vá­ri­um­ban vá­sá­rolt Ta­má­si-mo­no­grá­fia lap­jai kö­zött egy meg­sár­gult új­ság­ki­vá­gást ta­lál­tam. A cikk­ben szó esik Ta­má­si Áron asz­­szony­test­vé­re­i­nek ag­go­dal­má­ról. A nagy csen­des­sé­gű An­na „azon ke­ser­gett, hogy Áron gyer­mek­te­len. Ki­vész a nem­zet­ség, ez a fe­je­del­mi faj­ta.” Leg­alább egy élő­lény­be át­ván­do­rol­ha­tott vol­na „ez a bal­la­dás ko­mor­ság, ez az égi röp­pe­né­sű, ma­dár­szó­lá­sos pró­za, egy nép­tö­re­dék, a szé­ke­lyek vi­lág­te­rem­tő te­het­sé­ge”. Ta­má­si öc­­cse és hú­ga — Gás­pár és Ág­nes — épp­oly íze­sen tud­tak me­sél­ni, mint köl­tő báty­juk. Gás­pár a Va­don nőtt gyöngy­vi­rág köz­re­a­dá­sá­val idős ko­rá­ban még be­mu­tat­ko­zott a nagy­kö­zön­ség előtt, a töb­bi­ek nem tö­re­ked­tek er­re. A Farkaslakán ál­ló szü­lő­há­zat (ké­pün­kön) s a ben­ne lét­re­ho­zott em­lék­mú­ze­u­mot a leg­ki­sebb test­vér, Er­zsé­bet gon­doz­ta nagy sze­re­tet­tel ki­lenc­ven­négy esz­ten­dős ko­rá­ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig. A film ré­vén ve­lük is­mer­ked­he­tünk meg kö­ze­lebb­ről.