Hammerstiel Antala Zsu­zsa do­ku­men­tum­film­jé­ben vis­­sza­tér a bács­kai Versecre, ahol 1944-ben a csa­lád­ját meg­gyil­kol­ták. Ké­pes szem­be­néz­ni a traumatikus múlt­tal, sőt vis­­sza­tér­ni még a szü­lő­há­zá­ba is. A film­ben meg­is­mer­tet so­kat be­szél ar­ról a rég el­sül­­lyedt vi­lág­ról, ahol ma­gya­rok, né­me­tek (szá­szok, svá­bok) és szer­bek még bé­ké­ben él­tek. Cso­dá­lat­ra mél­tó bá­tor­ság­gal néz múlt­ja dé­mo­na­i­nak sze­mé­be. Már jó­val ko­ráb­ban, hu­szon­éve­sen hoz­zá­kez­dett a ke­ser­ves mun­ká­hoz, ami­kor ön­élet­raj­zi do­ku­men­tum­re­gényt írt (ez volt az Iko­nok és pat­ká­nyok). Kép­ző­mű­vész­ként is „to­vább­él­te­ti a múl­tat”, ké­pe­in po­ko­li él­mé­nye­i­nek szá­mos ele­me meg­je­le­nik. „Azért kel­lett mind­ezt túl­él­nem, hogy át­ad­jam, hogy kö­zöl­jem min­den­ki­vel. Ha gyer­mek­ko­rom­tól kezd­ve nem a mű­vé­szet­tel nőt­tem vol­na fel, ta­lán én sem él­tem vol­na túl” — mond­ja ma­gá­ról.

Ame­ri­kai film­drá­ma (2004)

Év­szá­zad­ok­ba — vagy év­ez­re­dek­be — telt, míg az em­ber a le­ve­gő­be emel­ked­he­tett. S mi­ó­ta — né­mi tech­ni­kai se­gít­ség­gel — szár­nyal­ni is tud, az­óta lé­tez­nek olya­nok, akik­nek egye­ne­sen szen­ve­dé­lyük­ké vált a re­pü­lés. Kö­zé­jük tar­to­zott Howard Hughes, aki nem­csak ve­zet­te — egyik gé­pé­vel gyor­sa­sá­gi re­kor­dot is fel­ál­lí­tott —, ha­nem ter­vez­te is a gép­ma­da­ra­kat. (Ő ál­mod­ta meg a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb szárny­fesz­tá­vol­sá­gú re­pü­lő­gép­ét.) A film­gyár­tás te­rü­le­tén is út­tö­rő volt. Per­sze nem vé­let­len, hogy leg­hí­re­sebb, Hell’s Angels cí­mű film­jé­nek kö­zép­pont­já­ba is a pi­ló­ták ke­rül­tek. Mar­tin Scorsese al­ko­tá­sá­ból — mely­ben Hughes sze­re­pét Le­o­nar­do DiCaprio játs­­sza, még­pe­dig zse­ni­á­li­san — az is ki­de­rül, hogy a fel­ta­lá­ló mil­li­ár­dos a há­bo­rú után mi­ért nem mu­tat­ko­zott töb­bé a nyil­vá­nos­ság előtt.

Ame­ri­kai ak­ció­film (2000)

Az em­be­rek­nek szük­sé­gük van hő­sök­re. Ethan Hunt is ezért szü­le­tett meg a Mission Im­pos­sib­le cí­mű, hat­va­nas évek­ben si­ke­res té­vé­so­ro­zat­ban. Har­minc év­vel ké­sőbb Tom Cruise élesz­tet­te fel, im­már szí­nes, szé­les vász­non, idő­sze­rű prob­lé­má­kat fe­sze­get­ve — na, nem tu­do­má­nyos ma­gas­sá­gok­ban… E má­so­dik mo­zi­film kö­zép­pont­já­ban egy ge­ne­ti­kai mó­do­sí­tás­sal lét­re­ho­zott bi­o­ló­gi­ai fegy­ver áll, s ez meg­le­he­tős iz­ga­lom­mal tölt­het­te el az ez­red­for­du­ló em­be­rét, hi­szen ak­ko­ri­ban zaj­lott gén­tér­ké­pünk fel­fe­de­zé­se. Mind­ezt olyan szak­ava­tott ren­de­ző ko­re­og­ra­fál­ta, mint John Woo, úgy­hogy van min­den, ami egy ha­mi­sí­tat­lan ak­ció­film­be kell: ül­dö­zés, szép nő, eg­zo­ti­kus hely­szí­nek… És per­sze meg­nyug­ta­tó vég­ki­fej­let: el­vég­re azért van­nak a hő­sök, hogy meg­ment­sék az em­bert — bár­mi­lyen új ve­szél­­lyel kell is szem­be­néz­ni­ük.

Fran­cia kon­cert­film

A jazz az elő­adók ré­szé­ről az át­ü­tő ze­nei te­het­ség mel­lett süt­ni­va­lót is kí­ván. Az ame­ri­kai gi­tá­ros és dal­szer­ző, Terry Callier szin­tén a dip­lo­más jazz­mu­zsi­ku­sok tá­bo­rá­ba tar­to­zik, jól­le­het soult és nép­ze­nét is ját­szik. Chi­ca­gó­ban szü­le­tett 1945-ben, szó­ló pá­lya­fu­tá­sát ti­zen­hét éve­sen kezd­te. Má­ig ti­zen­hat önál­ló al­bu­ma ke­rült a bol­tok­ba, mind­amel­lett vo­ka­lis­ta­ként is szá­mos mű­vész­tár­sa le­me­zén köz­re­mű­kö­dött. 1983-ban ki­vo­nult a ze­ne­ipar­ból, és be­teg lá­nya ápo­lá­sá­nak szen­tel­te ma­gát, il­let­ve fel­ső­fo­kú szá­mí­tó­gé­pes prog­ra­mo­zói vég­zett­sé­get szer­zett. Né­hány évig a Chi­ca­gói Egye­tem ta­ná­ra­ként dol­go­zott, le­ve­le­ző ta­go­za­ton pe­dig el­vé­gez­te a szo­ci­o­ló­gia sza­kot. 1991 óta is­mét szor­go­san kon­cer­te­zik. Ez­út­tal egy fran­cia­or­szá­gi fel­lé­pé­sét él­vez­het­jük a Nan­cy Jazz Pul­sa­tion el­ne­ve­zé­sű fesz­ti­vál­ról.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (2010)

„Em­ber­nek len­ni nagy be­teg­ség. És gyó­gyít­ha­tat­lan is” — ír­ta a sa­já­tos hu­mo­rú, mind­ös­­sze har­minc­hét esz­ten­dőt élt Rej­tő Je­nő, aki­nek leg­is­mer­tebb írói ál­ne­ve P. Howard. So­ká­ig pony­va­író­nak gon­dol­ták, de hogy va­ló­já­ban mi­lyen zse­ni­á­lis író volt, tán még ma sem tud­juk iga­zán. Az el­kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben er­re is fényt de­rít­het­nek a vál­lal­ko­zó szel­le­mű iro­da­lom­tör­té­né­szek, de nem lesz kön­­nyű dol­guk. Az azon­ban bi­zo­nyos, hogy Pisz­kos Fred, Fü­lig Jimmy, Tus­kó Hopkins, Sen­ki Al­fonz és a lí­rai lel­kü­le­tű Troppauer Hümér szel­le­mi aty­ja im­már ki­tö­röl­he­tet­le­nül ré­sze lett a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­nek. Még ak­kor is, ha so­kan fa­nya­log­nak. Ha a min­den­nap­ok har­ca­i­ba be­le­fá­ra­dunk, bát­ran ve­gyünk elő egy Rej­tő-re­gényt, s ne tö­rőd­jünk sem­mi­vel! A kép­ze­let szül­te in­tel­lek­tu­á­lis hu­mor sok­szo­ro­san gyó­gyí­tó ere­jű.

Ma­gyar port­ré­film

Há­rom hét­tel ez­előtt, ok­tó­ber 8-án reg­gel kap­tuk a hírt: el­hunyt Pauer Gyu­la kép­ző­mű­vész. A döb­be­ne­tet fel­vál­tot­ta a meg­le­pő­dés, hi­szen szin­te az ös­­szes hír­por­tá­lon meg­je­lent a köz­le­mény. Mit je­lent­het az em­be­rek­nek Pauer Gyu­la mun­kás­sá­ga? A cik­kek­ből vi­lá­go­san ki­de­rült: leg­fon­to­sabb al­ko­tá­sai kö­zött tart­ják szá­mon a Du­na-par­ti „ci­pő­ket”. S a to­ri­nói le­pel szob­ra is Pauer-mű. A mű­vész a pszeudóból in­dult ki. Lát­vány­ter­ve­zői én­je szá­má­ra a pszeudó az ál­va­ló­ság volt, egy­faj­ta más­nak lát­szó „csalikép”, egy meg­ol­dá­si kí­sér­let, az át­me­ne­ti lét, ké­sőbb kor­szak­jel­ző. Pauer szob­ra­it, al­ko­tá­sa­it köz­te­re­ken, mű­gyűj­te­mé­nyek­ben lel­het­jük fel, egyik pszeudóját pe­dig a bu­da­pes­ti Gó­lya­vár­ban.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1992)

Ma­nap­ság a fo­gya­ték­kal élők jo­ga­i­ra, min­den­na­pos prob­lé­má­i­ra egy­re in­kább oda­fi­gyel a tár­sa­da­lom. Leg­alább­is itt, a fej­lett és gaz­dag észa­kon így van. Ugyan­ak­kor ér­de­kes len­ne egy­szer azt is meg­vizs­gál­ni, hogy a jó­lét mi­lyen ha­tás­sal van az em­be­ri mél­tó­ság ki­ter­jesz­té­sé­re, ki­tel­je­sí­té­sé­re. Va­jon ros­­szabb és sze­gé­nyebb kö­rül­mé­nyek kö­zött mit kez­de­nénk pél­dá­ul egy ér­tel­mi fo­gya­té­kos­sal? A John Steinbeck no­vel­lá­já­ból ké­szült film­ben Ge­or­ge (Gary Sinise) uno­ka­test­vé­re, Len­nie (John Malkovich) ami­lyen erős, an­­nyi­ra hí­ján van a szel­le­mi ké­pes­sé­gek­nek. A har­min­cas évek gaz­da­sá­gi vál­sá­ga ide­jén ját­szó­dó tör­té­net­ben Ge­or­ge va­la­hogy még csak kap­na mun­kát, ám Len­nie vi­selt dol­gai mi­att előbb vagy utóbb min­den farm­ról el kell jön­ni­ük. Rá­adá­sul Ge­or­ge lel­ki­ere­je is egy­re in­kább fogy­tán van.

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2008)

A Du­na jobb ol­da­li mel­lék­fo­lyó­ja a szlo­vé­ni­ai Jú­li­ai-Al­pok­ban ered, a Slap Savica (Savica víz­esés) az egyik leg­in­kább sze­met gyö­nyör­köd­te­tő ter­mé­sze­ti kép­ződ­mény, amit va­la­ha lát­tam. Vé­kony­ka víz­su­gár zu­han alá a szik­lák kö­zül, s a víz­esés­ből ha­tal­mas, szé­les fo­lyó lesz, mi­re a he­gyek­ből le­ér, és lus­tán höm­pö­lyög to­vább majd’ ezer ki­lo­mé­ter hos­­szan. A Szá­va men­tén egye­di táj ala­kult ki az év­szá­zad­ok so­rán. Em­ber és ál­lat kap­cso­la­ta e li­ge­tek­kel tar­kí­tott vi­dé­ken igen kü­lön­le­ges. Eu­ró­pá­ban je­len­leg egye­dül itt ta­lál­ha­tó meg a man­ga­li­cá­hoz ha­son­ló­an jó tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­ző turopolje ser­tés, ame­lyet a ki­ha­lás ve­szé­lye fe­nye­get. A Szá­va Szi­sze­kig ha­józ­ha­tó, Belg­rád­nál öm­lik a Du­ná­ba.