„Az apostolok kérték az Urat: »Növeld bennünk a hitet «” – ezekkel a szavakkal kezdődik evangéliumi perikópánk. Az apostolok kérése bármelyikünké lehetne, hiszen hívő életünk nemegyszer épp azt tapasztaltatja meg velünk, mennyire kicsiny hitűek, sőt olykor mennyire hitetlenek vagyunk. A holdkóros fiú édesapja egyenesen így járul Jézus elé: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Földi életünk sorsfordító eseményei megannyiszor rávilágítanak arra, hogy hitünk nem befejezett tény, egyszer s mindenkorra elkészült „alkotás”, hanem egy minden áldott nappal újraszülető valóság.

Bizalom és töredelem – két nagyon fontos erő, amely minden Isten felé forduló ember szíve mélyén ott munkál. Ennek a kettősségnek ad hangot ezen a vasárnapon a szentmise kollektája:

Mindenható, örök Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk. Áraszd ránk irgalmadat, bocsásd meg mindazt, amivel lelkiismeretünk vádol. És amit szinte már kérni sem merünk, add meg túláradó atyai jóságodból.

„A vallásos ember nyitott kozmoszban él, s ő maga is »nyitott« a világgal szemben (…), részesül a világ szentségéből.” A vallástörténész, Mircea Eliade a középpontra mutat az iménti mondatával, s az új évezred ajtajában különös figyelmet keltő a megállapítása.

Együtt élni a világgal, a Teremtő mesterművével, nem csupán tudni, hanem érezni is köveit, fáit, vizeit, megszólítani az égitesteket: nem romantikus figyelmesség, érzékenység, ahogyan az angol és a német irodalomból kifénylik. Jóval korábbi századok erénye ez, egészen rendkívüli távlattal: Ferencé, akit Assisi büszkeségének nevezhetünk. Hegyek, erdők járója, „virágok birodalmát” szerelmesen szerető turista érzékeli őt, minden természetjáró „őrangyalát” igazán.