Bálint Sándor nyomában

Régi képeslapok után kutatva jutottam az egyik közkedvelt internetes piactérre, ahol néha igazi különlegességek várnak a gyűjtőkre. Általában nem csak a kép érdekel, megnézem azt is, kinek küldték. Sokszor a lapok írott oldala érdekesebb, mint a képes. Így akadtam rá több olyan képeslapra, melyet Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutatónak és feleségének címeztek. Mint kiderült, az eladóhoz húsz évvel ezelőtt került egy nagyobb gyűjtemény, s csak most bukkantak elő ezek a lapok. Feltételezések szerint a szegedi tanárképző főiskolán Gaál Géza (1911–1981) gyűjthette őket (legtöbbjén piros ceruzával írt szignója is látható), s nagynevű kollégája, Bálint Sándor is gyarapíthatta a gyűjteményt néhány példánnyal. Mindez persze csak feltételezés, de az biztos, hogy a címzett ismertsége miatt a küldők személye is érdekes lehet, hiszen ezáltal a Szegeden élő tudós kapcsolati hálóját térképezhetjük föl. Előfordulnak olyan képeslapok, amelyeken mindössze valamely ünnephez kapcsolódó, rokontól vagy tanítványtól származó jókívánság szerepel. Több lap azonban írója és tartalma miatt is alaposabb kutatómunkát igényel.

Gondolatok Arvo Pärt passiójáról

A transzcendencia iránt kicsit is érzékeny zeneszerzők megilletődve veszik kezükbe a passió szövegét, amikor úgy döntenek, megzenésítik. A sűrű drámaiság, a szimbólumok egymásba fonódása, a próféciák beteljesedése, a vériszamos szenvedés és a tragikus, számunkra mégis reményt adó kereszthalál súlyos tömörsége eleven felkiáltójel, melyhez lelkileg és művészileg is nehéz felnőni. Az európai zenetörténet rendkívül gazdag passióirodalma számos remekművet szült, ám előfordul, hogy épp a mégoly tiszteletreméltó hagyomány radikális elvetése nyit új utakat.

Arvo Pärt bő három évtizeddel ezelőtt írt (s épp egy évtizede, 2003-ban, a Tonus Peregrinus énekegyüttes kitűnő előadásában lemezre vett) passiója sok tekintetben szakítás az elmúlt századok hagyományaival, ami leginkább a tömörítés igényében érhető tetten. A mintegy órányi hosszúságú mű a János-evangélium pőre szövegének latin fordítását veszi alapul: nincs verses betoldás, nincsenek vendégszövegek, csupán egy utolsó mondat: „Te, aki értünk szenvedtél, irgalmazz nekünk. Ámen.”

A nagyhét eseményei közül a legkevesebbet nagyszombat történéseiről tudunk. Jézus Krisztus pokolra szállása hitünk része, ám okosakat igen nehéz mondani róla. Ez a csend arra is ösztönözhet bennünket, hogy a szimbólumok szűrőjén keresztül tekintsünk e misztériumra. Ha ugyanis jelképesen értelmezzük, mintája lehet minden olyan megközelítésnek, mely valamiképpen a felszín alá jutva szeretné látni mindazt, ami e mozdulat nélkül mindörökké láthatatlan maradna. Világunk legalsó régióiba ereszkedve talán valami olyasmire bukkanhatunk, ami megalapozhatja a későbbi felemelkedést. A valódi feltámadást.

Az alászállás gondolata a filmkészítőket is megihlette. Nem csak átvitt értelemben: hőseiket gyakran viszik le szó szerint a föld alá. Aluljáróba, metróba vagy – mint Andrzej Wajda tette Csatorna és Agnieszka Holland A város alatt című filmjében – egy nagyváros mélyén húzódó csatornahálózatba. Több mint ötven év választja el egymástól e két filmet – előbbi 1957-ben, utóbbi 2011-ben készült –, összevetésük ennek ellenére tanulságos lehet.

Ókovács Szilveszter az Opera megfiatalodásáról és irányváltásáról

Az elmúlt hónapokban minden egyszerre zajlott az Opera háza táján. Gerjesztett kultúrpolitikai viharok, nyilvánosság elé vitt, személyes indíttatású konfliktusok közepette indult el itt a régen várt „rendszerváltás”, e nagy intézmény szervezeti átalakítása, az Erkel Színház megnyitása… Ókovács Szilveszter őszintén szereti ezt a műfajt. Kívülről nézve pedig csak ez lehet a hosszú távú siker záloga. Nyugalom, következetesség, kreativitás és tenni akarás – hivatástudattal. Az Operaház főigazgatójával az őszre teljesen megújuló Erkel Színház „próbaidőszakának” indulása után beszélgettünk.

– Küldetését tekintve az Opera az utóbbi hat esztendőben takaréklángon működött, ami összefüggött az Erkel Színház inaktívvá válásával. A fellépőknek és a közönségnek ez fájdalmas lépés volt, a 2007-ben regnáló kormányzat számára és az Operaháznak viszont akár könnyebbséget is jelentett, mert nem kellett foglalkozni vele, nem kellett dotálni, és aggódni amiatt, hogy nincs minden este kétezer néző. Kétségtelen, hogy nem egyszerű megtölteni az ország legnagyobb színházát. Amikor március 1-jén kinyitottuk, aznap este ott és az Operaházban is telt ház volt, vagyis egyszerre háromezerkétszáz ember látogatott intézményeinkbe. Nagyságrendileg annyian lehettek, mint az aznap este játszó többi pesti színház nézői együttvéve.

Sándor György hetvenöt éves

„Áll a senki földjén, és mi hálásan röhögünk rajta; ő a bohóc”, kezdte Esterházy Péter 1988-ban egy jegyzetét. A köszöntő (merthogy az írás annak készült) finom tréfával zárul: „A Sándor György nevű bohóc április 4-én (láthattuk a zászlókat) 50 éves volt. Az Isten éltesse!”

A mai fiatalok többsége már ártatlan képpel érdeklődik. Milyen zászlókat?

Ezt a kérdést is az ő hangján hallom. A két szót határozottan elválasztja, a hangsúly nem kérdő, hanem kijelentő, s azt is látom magam előtt, ahogy állát leszegve, fejét előrebiccentve szúrós tekintettel figyeli a nézőtéren ülőket. Hadd érezzék, ez az ember nem tréfál. Ő nem humorista: humoralista. Ami a kettőt elválasztja egymástól, egyfajta erkölcsi komolyság, mely évtizedek óta kitartott orgonapontként kíséri bohóctréfáit és szófacsarásait. Amit nem mond ki, az a lényegesebb.

Kós Károly és a népi építészet

A zuglói Kassák klubban hallottam először kontyos tetőkről, ámbitusról, kockaházakról. A fiatal Makovecz Imre tartott vetített képes előadást az őrségi magyar népi építészetről. 1973-at írtunk. Először csak néhány tucatnyian, később már több százan jártunk kedd esténként Sebő Ferenc és barátai táncházas programjaira. Sebő minden alkalommal meghívott egy előadót, hol egy népi mesemondót, hol egy népdalénekest, aki a szünetekben szórakoztatta a közönséget. Makovecz színes diái láttán egy csapásra beleszerettem a nyeregtetős, fehér falú, tornácos parasztházakba. Sokan váltunk akkoriban a magyar népművészet rajongóivá, egy olyan korban, amikor még nem sok szó esett róla. A1970-es években az óriási lakáshiány szerte az országban sorra termelte ki a panelházas lakótelepeket. A hivatalos politika sem nagyon támogatta a magyar népi identitás és kultúra hagyományainak ápolását.

Sokat gondolkodtam már azon, miért szeretem József Attila líráját. Miért fontos számomra az a karcsú verseskötet, amelyben a mindössze harminckét esztendőt megélt költő szebbnél szebb sorai, az idő előrehaladtával, a kamaszból férfivá érő, mégis sok szempontból gyermeki személyiség bölcsülésével, változásával egyre összetettebb költemények sorakoznak. Számos verssort könyv nélkül is tudok, nem egy szállóigévé vált az évtizedek során – ahogyan József Attila is több lett és más, ahogy múlnak az évek. Politikától, ideológiától, az elmúlt évtizedek ilyen-olyan címkéitől függetlenítve, csak a legtisztább líraisággal megszólaló versekre összpontosítva szeretnék rávilágítani az életműben mindvégig megjelenő gyermekkori emlékek szerepére s a már halott édesanya alakját fölidéző két költeményre.

Portrékiállítás Szent Márton hegyén

A pannonhalmi főapátság gazdag képzőművészeti gyűjteményeiből nyílt tárlat, melynek anyaga máskor ritkán látható a nagyközönség számára, hiszen legnagyobb része a látogatók elől elzárt területen, a monostori klauzúrában található. A kiállítás rendezőelve nem a hagyományos művészettörténeti megközelítés, hanem elsősorban a kulturális antropológia és a művelődéstörténet. A szerzetesi műgyűjtés szempontjai nem mindig estek egybe az esztétikai szempontokkal, így a századok során igen változó színvonalú anyag gyűlt össze.

A tárlat témaköreit tekintve visszautal azokra az elképzelésekre, amelyek az arckép mitikus eredetét magyarázták: az arc lenyomatát, illetve árnyékának körülrajzolását tekintették a portré ősi formájának. Előbbit egy „nem emberkéz alkotta” Krisztus-ikon, utóbbit számos, a XVIII. és XIX. században divatozó sziluettkép illusztrálja.