Negyvenezer euró (11,8 millió forint) értékű segélyszállítmányt indított útjára a kormány, illetve az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Baptista Szeretetszolgálat közreműködésével Bulgáriába, az országba érkezett szíriai menekültek ellátására. A segélyszállítmány indulásánál Győri-Dani Lajos ügyvezető alelnök képviselte a szeretetszolgálatot, amely kétezer takarót adományozott a rászorulóknak.
Ferenc pápa vizsgálatot rendelt el
Hetek óta világszerte foglalkoztatja az egyházi sajtót az a nem mindennapi helyzet, amely a németországi Limburgi egyházmegyében alakult ki. Egy október 23-án kiadott vatikáni közlemény szerint Ferenc pápa folyamatos, tényszerű és széles körű tájékoztatást kapott az egyházmegye helyzetéről, s miután tárgyalt a német főpásztorokkal és az érintett egyházmegye püspökével is, arra a megállapításra jutott, hogy Franz-Peter Tebartz-van Elst (képünkön) „jelenleg nem gyakorolhatja püspöki hivatalát”.
Idén Nicosiában, Cipruson rendezte meg vallásközi párbeszéddel foglalkozó konferenciáját az Európai Néppárt képviselőcsoportja. Az október 17–18-án tartott tanácskozáson a vallások mediterrán térségben betöltött szerepe volt a téma: miként vehetnek részt a béketeremtés és konfliktusfeloldás folyamatában? A részt vevőket Jan Olbrycht alelnök és Eleni Theocharous, a ciprusi delegáció vezetője köszöntötte.
Ciprus ideális hely volt a párbeszédre, hisz az Európai Unió határán fekszik, a Közel-Kelet szomszédságában, három kontinens és vallás találkozási pontján. Ioannis Kasoulides külügyminiszter megnyitóbeszédében kiemelte: a keresztények veszélyben vannak Szíriában, Irakban és Egyiptomban, de a török megszállás miatt Cipruson is. „Ha az unió nem tesz semmit, talán senki sem fog” – mondta. II. Chrysostomos érsek is hangsúlyozta az unió konfliktusmegoldásban játszott szerepét, és kijelentette: az egyház a török megszállás ellenére is nyitott a párbeszédre.
A házasság felbonthatatlan szentség, tehát az újraházasodott hívek nem járulhatnak szentáldozáshoz. Az egyház azonban nem hagyja magukra és elkíséri őket. Ezt erősítette meg Gerhard Ludwig Müller érsek, a Hittani Kongregáció prefektusa a L’Osservatore Romano hasábjain megjelent cikkében.
Egyszer átbillen a mérleg
Gyermekeknek is engedélyezné az eutanáziát egy belga törvényjavaslat. Eszerint az elviselhetetlen fájdalmaktól szenvedő, gyógyíthatatlanul beteg tizenöt év alattiak is maguk dönthetnének sorsukról, mint a hasonló állapotban lévő felnőttek. Belgiumban 2002-ben legalizálták az eutanáziát, de a „jó halál” lehetséges Hollandiában és Luxemburgban is. Idehaza az Országos Választási Bizottság júliusban hagyott jóvá e témában egy támogató aláírásgyűjtő kezdeményezést, melyet végül elutasított a Kúria. A Magyar Bioetikai Társaság szeptemberben kiadott nyilatkozatában tiltakozott az eutanázia és a túlbuzgó gyógyítás ellen.
Súlyos betegségtől szenvedő idős emberek inkább megváltásként várják a halált, semmint félnek tőle. Ezzel is magyarázható, hogy nem ijednek meg az őket meglátogató paptól, mint ahogyan attól hozzátartozóik tartanak sokszor. Inkább megnyugszanak tőle. Különösen igaz ez, ha legalább pislákoló hitük vagy valamiféle bűntudatuk van. Hiszen már nem is tudnák elhessegetni maguktól a halál gondolatát, amely minden idősödő ember számára nagy kihívást jelent. A hit próbatétele ez. Valóban hiszem-e az örök életet Istennél? Ha életemben is kerestem, és igyekeztem szolgálni Istent, akkor a vége felé is biztosan könnyebb megtalálnom őt. Lehetetlen, hogy a megélt szeretetnek ilyen hamar vége legyen.
Gyűjtögetünk. Egész életünkben. Tárgyakat halmozunk fel évről évre, évtizedről évtizedre. Elképesztő mennyiségű személyes holmi, ruha, bútor vesz körül bennünket. S bár ezek közül sok mindenre nincs is igazán szükségünk, nem tudunk megválni tőlük. Így nő hozzánk egy pakli kártya, egy kopott cipő vagy egy rossz zsebrádió. És a karóra, a fotel, a kabát… S ahogy idősödünk, gyerekeink és unokáink számára e tárgyak már egyet jelentenek velünk.
Gondolatok az emberélet közepéről
„Hol a repülőgép? – kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: – Hát… mit tegyek… feltalálták… Farman… a Wright-testvérek… nem voltam ott… De hidd el, ők is elég jól csinálták… egész jó, aránylag… lehet vele repülni… – Látom – mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. – Hol az Északi-sark? Lesütöttem a szemem: – Valami Peary elérte… Kérlek, hát nem volt időm… te tévedtél… nem lehet mindent… én akkor az egyetemre jártam…” Karinthy fiatalembere – mindannyiunk fiatalembere – kegyetlenül sorjázza a kérdéseket, melyek egykor, ifjúkorunkban még komoly célként lebegtek szemünk előtt. Aztán peregnek az évek, évtizedek, a kérdések szertefoszlanak a hétköznapok valóságában, és azon kapjuk magunkat, hogy serdülnek a gyerekeink, búcsúznak a szüleink, és deresedik a halántékunk.