Marc Chagall és Ámos Imre

Sötétben találtam magam, amint beléptem a Magyar Nemzeti Galéria Chagall- és Ámos Imre-kiállítására. Csak a spotlámpák szúrófényei világítják meg a falakon kiállított képeket. A termekben a látogatók lassan mozgó árnyakként közlekednek a festmények és rajzok között. Van ebben valami szimbolikus is, ami mintha Ámos Imre egyik alkotására utalna: Sötét idők.

Két életút, két zsidó származású ember sorsa tárulkozik ki előttünk. Marc Chagall orosz földről indult el a nagyvilágba, és szerencsésnek mondhatta magát: hosszú életet élt, kilencvennyolc évesen halt meg Franciaországban, 1985-ben. Ámos Magyarországon született, és rövidebb külföldi tartózkodás után egy német lágerben ért véget az élete 1944-ben. Tudatosan vállalta végzetét: munkaszolgálatosként akkor sem menekült el, amikor még lehetett volna.

Megnyílt a Zeneakadémia

Isten után a zenének szentelik a legszebb templomokat. Az előző századforduló, a szecesszió bő két évtizedének összművészeti terméséből világviszonylatban kiemelkedik három palota: a barcelonai Palau de la Música Catalana, a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes és a budapesti Zeneakadémia. Ráadásul utóbbi kettőt a dekorálásban közreműködő magyar mesterek személye is összeköti. Mexikóvárosban valójában „Géza Maróti”, „Aladár Körösfői” és „Max Róth” (Róth Miksa) adott lelket a Szépművészetek Palotájának: a kupolát koronázó szoborcsoporttal, az operaháznak szánt színház- és koncertterem „vasfüggönyének” (Louis Comfort Tiffany által elbitorolt) témaötletével-vázlatával, a páratlan – Apollón és a múzsák körét ábrázoló – üvegmennyezet, valamint a színpadnyílás feletti, mitológiai-irodalmi alakokat felvonultató mozaiktabló megtervezésével és kivitelezésével… Az eredeti elképzelések alapján renovált, október 22-én, Liszt Ferenc születésnapján újra megnyitott Zeneakadémia, Korb Flóris és Giergl Kálmán épülete azonban összhang, arányérzék tekintetében egyaránt megelőzi említett vetélytársait.

A Szentföldön évek óta szisztematikusan építik azt a betonkerítést, mely elválasztja egymástól az izraeli és a palesztin lakosságot. Szlovákiában és Romániában fallal próbálják elkülöníteni a helyi romákat a többiektől. De a világ más országaiban is találunk példát arra, hogy a jómódúak elszigetelik magukat a náluk szegényebbektől. Hiszen ez a legegyszerűbb megoldás, ha az égető társadalmi problémáktól és feszültségektől meg akarunk szabadulni. Nem kell azonban nagy bölcsesség ahhoz, hogy észrevegyük a nyilvánvalót: előbb-utóbb valahol rés támad a pajzson, és rajta keresztül be fog törni a valóság. Akkor pedig már nem lesz hova elmenekülni. Mint Rodrigo Plá A zóna című, 2007-ben készült drámájában vagy Neill Blomkamp Elysium – Zárt világ című, idén bemutatott sci-fijében.

Sírod fölött szelíd angyal áll,
Téged őriz, mégis minket néz.
Azt súgja, szép és szent a halál,
Bár elválni gyötrően nehéz.

Egyszer mind megérkezünk oda,
Lesz majd újra közös otthonunk.
Az Isten vár ránk a kapuban,
és ölébe hajtjuk homlokunk.