Tragikus napok – bécsi szemmel

A Weltpresse november 4-i különkiadása nagy betűkkel közölte: „Budapest elesett. Magyarország megszállás alatt. A magyar forradalom véget ért.” Tudtak Nagy Imre segélykéréséről, Kádár János „ellenkormányának” megalakulásáról, de a Nagy Imre- kormány letartóztatásáról szóló értesülés korai volt. Hírt adtak Mindszenty amerikai követségre meneküléséről, és már a nevét is helyesen írták, nem „Mindszenthyként”, mint korábban.

Mindenesetre Bécsben sem sejthették, amit november 4-én még itthon sem lehetett tudni: hogy a szabadságharc még legalább november 10-éig folytatódott. Hazánk erkölcsi megtöréséhez pedig további negyven év kellett.

Magyarországról gyorsan megindult a menekültáradat Nyugat felé. Kezdetben talán túlzásnak tűnhetett ezrekről írni, pedig csakhamar százezer honfitársunk lépte át a nyugati határt. Az első nap tizenötezren hagyták el az országot, főleg a nyugati határvidékről. „A magyarországi szovjet akció nagyon kiélezte a helyzetet az osztrák határon. Tíz óra óta menekültek ezrei áramlanak át, köztük egész magyar katonai alakulatok, amelyeket az osztrák hadsereg és csendőrség lefegyverez. Parndorfnál egy osztrák páncélos egység foglalta el állását” – olvassuk a tudósítást. Az osztrákok bámulatos gyorsasággal gondoskodtak menekülttáborokról, a hazájukat elhagyók átmeneti elhelyezéséről, egészségügyi ellátásáról. Két kismama a határon szülte meg gyermekét, mentőautó vitte őket a kismartoni kórházba.

„Magányos Magyarország.” Ezzel a sokatmondó címmel jelent meg hosszabb vezércikk a Bild Telegraf november 5-i számában. Ebben olvashatjuk: „Ha már a Nyugat nem tudja megsegíteni Magyarországot, és tehetetlenül kellett hallania az utolsó budapesti rádióüzenetet – Éljen Magyarország, éljen Európa! Magyarországért és Európáért halunk meg! –, akkor legalább ne felejtsen. Hogy igaza legyen annak a cédulának, amelyet egy elesett fiatal testére helyezett valaki a Rákóczi úton: »Nem hiába haltál meg.«”

November 5-én a bécsi lapok már szó szerinti fordításban közölték az előző napon felvett rádióközleményeket, még az amatőr adók fogható adásait is. A Szabad Kossuth Rádió november 4-én utoljára Schubert Ave Mariáját játszotta, mintegy könyörgésként a Magyarok Nagyasszonyához. Másnap – ezt is feljegyezték – az újra kommunista vezetés alatt álló rádió már tánczenét sugárzott, miközben folytak a harcok.

A korabeli bécsi sajtóban többek közt az 1956. november 4-én történtekkel kapcsolatos nyugati véleményekről is olvashatunk.


Az akkor még nagy francia és olasz kommunista párt – jellemző módon – üdvözölte a szovjet beavatkozást. Jugoszlávia elítélte a fasiszta elemek kommunisták elleni vérfürdőjét. Bonn cáfolta a moszkvai rádió állítását, mely szerint Nyugat-Németországból egykori magyar katonatiszteket csempésztek Magyarországra. Koppenhágában, Stockholmban és Amszterdamban tömegek vonultak a szovjet követségek elé. Amszterdamban a holland katolikusok tízezrei éjfélig tüntettek, és a templomokban tömeges részvétellel tartottak imavirrasztásokat.

A Welt am Montag november 5-i számának címoldalán ezt olvassuk: Budapest lángokban áll. Az USA Magyarország azonnali kiürítését követeli Moszkvától. A lap a Nyugat részéről tett első konkrét lépésként értékeli, hogy „Eisenhower elnök Bulganyin szovjet miniszterelnökhöz intézett személyes üzenetében a szovjet csapatok Magyarországról történő azonnali kivonását (sürgette). Eisenhower követelte továbbá, hogy Magyarország népe maga választhassa meg kormányát.” A baj csak az volt – ma már tudjuk –, hogy Eisenhower korábban arról biztosította a szovjet vezetőket, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be a magyarországi eseményekbe…

A november 6-i bécsi bulvársajtóban érdekes fordulat hírét közölték, kérdőjellel, tévesen. Felmerült, hogy a Szovjetunió átcsoportosítja erőit Egyiptomba. Azt is találgatták, hogy a november 4-i szovjet támadás a Molotov vezette sztálinista csoport Hruscsov elleni akciója volt-e. Csakhogy Hruscsov döntött a támadás megindításáról. És egy jellemző cím: A magyar szabadságharcosok ellenállása még nem roppant össze. A három főcím közül kettő a szuezi konfliktusról szólt, a harmadik pedig a magyarországi eseményekről: Budapesten és Pécsett tovább harcolnak. A nyugati országok négyezer magyar menekült befogadását vállalták. A Nemzetközi Vöröskereszt arról tárgyalt, hogy a segélyszállítmányok számára biztosítsanak szabad utat a szovjet hatóságok. A Die Presse november 6-i vezércikkében ez áll: „De hol a strasbourgi Európa Tanács ebben az órában? Magukra hagyja a demokráciára vágyó embereket? Nézzük, hogyan fojtják vérbe egy nép szabadság utáni kiáltását? Elfordulunk egy nemzet halálhörgését hallva, mely nemzet az ezeréves európai történelem során mindig hozzánk tartozott? Mit remélhetünk akkor?” November 8-án a Weltpresse jelenti, hogy Pesterzsébet, Kőbánya, Újpest, Kelenföld és a nyolcadik kerület térségében harcok folynak, vidéken pedig Pécs, Dunapentele, Kecskemét, Kalocsa és Mohács körzetéből érkeztek hírek harci eseményekről. Az oroszok – belgrádi hír szerint – újabb kétszázötven páncélost vetettek be.

A sajtóból az is kiderül: november 7-én jelentős rendőrségi erőket kellett kivezényelni, hogy megvédjék a tüntetőktől a nyugati szovjet követségeket. November 9-én pedig azt jelentették, hogy Magyarországon újra fellángoltak a harcok. Az ENSZ vitája során a magyar forradalom hatvanötezer áldozatáról beszéltek.

November 10-én még harcokról is hírt adtak a lapok, de főként a menekültáradatról számolt be egyre több jelentés és tudósítás. A Bild Telegraf november 13-i száma már nem harcokról írt, hanem passzív ellenállásról, Magyarország egész területén. Ekkor jutott a szerkesztőségek tudomására az is, hogy Nagy Imre és társai a jugoszláv nagykövetségen kaptak menedéket.

A Neuer Kurier november 15-én tájékoztatást adott a csepeli munkásgyűlésről, ahol az is elhangzott: „A kormány nem tud kiéheztetni minket. A parasztok ingyen hoznak nekünk élelmiszert. Tudják, hogy értük is harcolunk.” Pécs környéki parasztok előző nap három teherautónyi élelmiszert vittek Csepelre. A lap vezércikke részletesen kifejti, hogy a nyugati katonai beavatkozás vagy fegyverszállítás a harmadik világháború veszélyével járt volna. Ugyanazon a napon a Welt presse közli, hogy mit ígért rádióbeszédében Kádár az általános sztrájk letörése érdekében: szabad választásokat, Nagy Imre visszatérését a miniszterelnöki tisztségbe, a deportálások megszüntetését és a titkosrendőrség feloszlatását. Egy cikk ugyanakkor élesen bírálja Mindszenty hercegprímást. De megjelent a lapban egy vicc is: „Egy budapesti rikkancs tegnap így árulta a Népszabadságot: Népszabadság a nap minden hazugságával!”

India, Indonézia, Ceylon és Burma közös nyilatkozatban követelte a szovjet csapatok kivonását Magyarországról.

November 16-án a lap arról adott hírt, hogy Kádár még mindig teljesen elszigetelt helyzetben van. Tito pedig kijelentette: „A sztálinisták triumfálnak Moszkvában.”

A Die Presse november 16-án közölte, hogy 15-éig huszonhétezer menekült lépte át az osztrák határt. Eleinte naponta mintegy kétezren érkeztek, később már ötezren. A sajtóban egyre többször jelentek meg téves hírek is, hiszen a „vasfüggöny” ismét lezárult. De a „magyar ügy” még sokáig a lapok címoldalán maradt.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..