Nevelés elhivatottságból

Az elhivatottság valódi hivatást jelent: azaz a beszélő élete és szavai összefonódnak. A tanítás hitelességéhez szükséges az életvezetés fényudvara. Az erkölcstan tanára nem semleges információátadó, nem adatközlő gép, hanem meghívó személy. Mivel emberségre hív, embersége nélkülözhetetlen. A fizika tanításánál ez nem olyan lényegi követelmény (bár valamennyi tárgy oktatásához nélkülözhetetlen a tanár inspiráló személyisége). Ám az erkölcstan oktatása mégis más, mint a többi tantárgyé, itt kiemelten fontos a tanár egyénisége. Ha az oktató nyíltan odaállhat diákjai elé, ha őszinte szívvel tudja képviselni az erkölcsös életet, ha életvezetésében nincsenek a hitelességét rontó tények (nem függő, tisztességgel dolgozik, szereti a családját, tanítványait), akkor ez a hitelesség aranyfedezetet ad szavainak. És megfordítva: minden bűne, függősége, szeretetlensége rontja hitelességét, amelyet már a gyerekek, de a szülők és a pedagógus kollégák is fontosnak tartanak.


Persze azt is ki kell mondani: ha csak az erkölcsileg feddhetetlenek taníthatnának erkölcsöt, akkor senki sem oktathatná ezt a tárgyat. Még a szentek sem mernék, csak Krisztus. Alázatra van szükség ahhoz is, hogy a pedagógus túlmutasson az árnyékain: nem az ő abszolút feddhetetlen élete miatt kell a diáknak követnie az erkölcsöt. A tanár kijelentheti, hogy ő is csupán úton van az igazabb erkölcs és emberség felé, és hibái ellenére is hitelesen mutathat rá azokra az értékekre, amelyekre ő is törekszik. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy egy felnőtt már inkább képes elkülöníteni az igazság érvényességét attól a személytől, aki kimondja azt. A felnőtt tudja, hogy az igazság önmagában igaz, és nem függ attól, ki az, aki képviseli. A gyereknél azonban a kimondott szó igazsága szempontjából sokat nyom a latban a tanár személye. Ezért a gyerekek fejlődése, a szülők elégedettsége, a tantestület hitelessége érdekében valóban fontos, hogy az igazgatók a legmegfelelőbb, valódi hivatástudattal rendelkező embert találják meg az erkölcstan oktatására. Sem a gyerekhez, sem az erkölcstanhoz nem ért, aki azt hiszi, hogy az erkölcstanárral szemben a szülőknek és a társadalomnak nem lehetnek erkölcsi elvárásaik.

Sem Szókratész, sem Jézus nem szeretett írni: az élőbeszédet, a személyes meghívást tartották a legtöbbre. Az erkölcstan oktatójának meg kell gondolnia: mindig hús-vér emberek kommunikálnak egymással, nem szavak és ideológiák. Ha a szó az élet szava, akkor az igazán élő szó éltetni tud, életet, igazságot közvetít. Ha azonban az élő szavakat elszegényítve, pusztán száraz tananyagként közvetítjük, ráadásul erkölcstelen életvitellel, akkor ne csodálkozzunk, ha nincs hatásuk.