Szerzetesnek lenni ugyanolyan természetes életállapot, mint házasságban élni. Civilizációs kortünet, hogy sok ember nem tud mit kezdeni a házassággal, Isten helyett magát gondolja új teremtő erőnek, aki majd megreformálja az ember természetét. A szerzetességre is azért tekintenek különlegességként, gyakran értetlenül, mert saját életállapotuk zűrzavar-sokaságában nem ismerik föl a természetes, Isten-természetű valóságot – ami után ugyanakkor vágyakoznak. A nap világít, de behunyják szemüket, s azt hajtogatják: nincs fény, nincs fény!

Galbavy Jenő atya túl jár már hatvanadik életévén, de „még korainak” tartja, hogy odaálljon a festővászon elé, bár az állványt és egyéb kellékeket már vagy tíz éve beszerezte hozzá. „Még” nem fest, nincs ideje rá. „Valószínűleg hetvenéves korom után látok majd neki, amikor más, nehezebb fizikai munkát nem tudok már vállalni.” Mostanában fafaragással foglalkozik, hatvanéves korában kezdett neki, s azóta is készíti szerzetesi közösségük bútorait. „A faragó szerszámok húsz esztendőt vártak erre” – mondja nevetve. Odébb tekintélyes súlyú, a reneszánsz kort idéző ebédlőasztal lábai faragás közben. Az asztal, amelyet körbe lehet ülni, közösségteremtő eszköz. Művészi igényességben és hitelességben nincs hiány. Jenő atya elvégezte a Képzőművészeti Főiskolán (akkoriban így nevezték) a restaurátor szakot.

Beszélgetés Tőzsér Endre piarista szerzetessel

Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, február 2-án az egyház figyelme egy rövid időre a szerzetesek felé fordul. Jövőre azonban sok minden róluk szól majd, hiszen a 2015. évet Ferenc pápa a megszentelt élet évének nyilvánította. Mit várnak ettől a szerzetesek? Többek között erről is kérdeztük Tőzsér Endre piaristát, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárát.

– Aranyszájú Szent János mondta a következőket a sivatagi atyákról: „A szerzetesek tetteikkel bizonyítják azt, amit mi, az igaz tanítás iránti szeretettől vezéreltetve szavakban igyekszünk tanítani. Ne pusztán kinézetüket tekintsük, vagy azt, milyen nyelvet beszélnek, miközben erényes életük fölött elsiklunk; inkább vizsgáljuk meg gondosan az angyali életet, melyet élnek.” Mi mindent üzen tetteivel a mai szerzetesség korunk keresztényeinek?

– Ma is, mint minden korban, a társadalmi és az egyházi élet számos területén tevékenykedünk. Mivel Magyarországon több az apostoli feladatot ellátó, mint a monasztikus, szemlélődő közösség, ezért az emberek általában arra a szolgálatra figyelnek fel, amelyet végzünk. Jelen vagyunk az oktatás, a szociális ellátás, az egészségügy, a lelkipásztori munka területén, és még folytathatnánk a sort. De nem szabad azt gondolni, hogy egy szerzetes pusztán azért, mert szerzetes, jobban teszi a dolgát egy világi hívőnél. Lehet, hogy egy plébánián, a karitásznál dolgozó családos apuka sokkal áldozatosabban, sokkal többet és nagyobb szeretettel dolgozik. Van áldozatkész, de van lusta szerzetes is. Ebben az idézetben viszont nemcsak azt mondja Aranyszájú Szent János, hogy a szerzetesek tetteit érdemes figyelni, hanem az „erényes életüket” is. Azt hiszem, ez a döntő pont. A szerzetesek nem annyira a tetteikkel üzennek, hanem a létükkel. Számomra Isten a legfontosabb. Az ő szeretetterve. Csak akkor élhet az ember igazán megelégedett, örömteli, boldog életet, ha mindennap hallja szívében az Atya hangját: „Te vagy az én szeretett fiam.” A szerzetes Jézusban ismeri fel azt, aki az emberi létet a legtökéletesebben, a legboldogabban élte meg. Minden szerzetesnek az a legnagyobb öröme – nekem is –, hogy felfedezte: arra kapott meghívást, hogy Jézus életformáját élje. Ahogyan Jézus életének célja Isten országának szolgálata, az Atya szeretetének, irgalmának a megmutatása volt, úgy a szerzetes is egyedül Istennek akar élni, és minden embert segíteni akar abban, hogy boldog legyen. Mivel Jézus szolidaritást vállalt a legszegényebbekkel, legelesettebbekkel, legbűnösebbekkel, mi is ezt szeretnénk tenni. Minden kereszténynek szegényen és Isten szavára hallgatva, vagyis engedelmesen kell élnie. A szerzetesek abban különlegesek, hogy ők olyan, nem házas emberek, akik közösségben élik meg kereszténységüket, Jézust testvéri közösségben kívánják követni. Ez a két dolog alapvető: nem házasként és közösségben. Szokták mondani, hogy a legnehezebb „szerzet” a házasság: mi, szerzetesek azt üzenjük a házasoknak, hogy mi is vállaljuk a közösségi életet, annak örömével és keresztjével. Vállaljuk az életre szóló elköteleződést, a halálig tartó hűséget.