A bibliafordítás műhelytitkairól

Változik a nyelvünk, és fejlődnek a Bibliára vonatkozó ismereteink. A kereszténység számára életbevágó, hogy ez kihasson a bibliafordításokra, hogy minden nemzedék értse, magáénak érezhesse a Szentírás szövegét, ne tűnjön muzeálisnak, hanem kora nyelvén szóljon hozzá, és képes legyen csorbítatlanul átadni az isteni üzenetet. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, huszonöt-harmincévente frissíteni szükséges a magyar szöveget. Melyek a bibliafordítás hitelességének, korszerűségének legfőbb kritériumai? A közelmúltban két könyvbemutatón járva is elgondolkodhattunk erről a fontos kérdésről

Könyvespolcra

Matteo Luigi Napolitano római történészprofesszor tavaly megjelent könyvét olvasva arra figyelhettünk fel, hogy a vatikáni múltban járatos olasz szerző betekintést nyert Gennaro Verolino érsek, 1942 és 1945 között a budapesti nunciatúrán dolgozó diplomata (uditore) eddig teljesen ismeretlen magánlevéltárába.

Ez önmagában is gazdagította volna ismereteinket arról a küzdelemről, amelyet Angelo Rotta apostoli nuncius és asszisztense, Gen naro Verolino folytatott a soa, illetve a II. világháború legszörnyűbb éveiben. A könyv valóban tartalmaz olyan dokumentumokat, jegyzőkönyveket is, amelyek kizárólag Verolino magánlevéltárában olvashatók.

A szó, régiesen ige, a nyelvnek és a beszédnek az a legkisebb egysége, amelynek hang alakja, nyelvtani formája és meghatározott jelentése van, folyamatos nyelvi közlés, emberi hang.

Hallgatok bölcs okfejtéseket, s gondolatom a teremtő (nem alkotó!) szón jár, a Biblia kijelentésén: „Szól Isten: »Legyen világosság! És világosság lett…«” A Szó (Verbum = Ige) az Újszövetségben maga a megtestesült Isten, aki szóval gyógyított, vigasztalt, feltámasztott, feloldozott – megbocsátott. Emerson, a neves esszéista, gondolkodó ezt írja: „A szavak és a tettek az isteni energia nem is annyira eltérő módozatai. A szavak is tettek, s a tettek is a szavak fajtái.”