Van még jó hírünk
Az aracsi pusztatemplom különleges műemlék – nemcsak azért, mert a Délvidék egyik legkorábbi építészeti emléke, de azért is, mert a kilencvenes évektől a vajdasági magyarság szimbólumává, nemzeti zarándokhelyévé lett.
Januárban indultunk el, és júniusban indultunk be a Facebookon, miután kiderült, hogy egyre többen szeretnék ott is olvasni az írásainkat. Azóta rengeteg visszajelzést kaptunk, és örömmel tapasztaltuk, hogy a Facebookon leglelkesebb híveink a harmincasok és a negyvenesek, hogy ott sokukkal találkozhatunk rendszeresen, míg korábban csak sejtettük, hogy idősebb olvasóink mellett ők is erősen érdeklődnek irántunk. Köszönjük a sok hozzászólást, biztatást, javaslatot! Kérjük a kedves Olvasókat és lájkolókat, maradjanak velünk továbbra is: a nyomtatott hetilappal és a Facebookon egyaránt várjuk Önöket 2013-ban! Az alábbiakban azt a három bejegyzésünket mutatjuk be, amelyek a legtöbbek tetszését nyerték el idén.
Ha idegen földön járok és betérek egy-egy katolikus templomba, mindig magával ragad egyházunk egyetemessége. Az idegen nyelvet hallgatva eszembe jut: a világ bármely táján, még a legeldugottabb afrikai falvacska kápolnájában is, aznap ugyanazt az evangéliumi részt olvassák fel, mint amely például Rómában is elhangzik. Azonosság a sokféleségben – gondolom ilyenkor. Az azonosság mögött tehát a sokszínűség rejlik. A népek szokásai, kultúrája más és más, melyet akár a határtól csak néhány lépést haladva is átélhetünk.
Számtalan olyan hagyományunk van – kezdve a bejglitől a karácsonyfa-állításon át a betlehemig –, amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyházban mindenhol ismertek. Pedig ez nem így van. Elég csupán a szintén keresztény Olaszországot felkeresnünk, hogy az egységben megláthassuk a különbözőséget is. Három magyar édesanyát, három olasz férj feleségét kértem meg, hogy meséljenek az olasz karácsonyról, s mondják el, miként tudják „ötvözni” a magyar és olasz hagyományokat.
Köszönjük Olvasóink leveleit, amelyek közül szerkesztőségünk hétről hétre válogathatott. Mindegyik mondás kedves volt és lelket simogató. A teljesség igénye nélkül gyűjtöttünk csokorba az év „terméséből” néhányat. Ezekkel a gyermeki hitet, érzékenységet és derűt tükröző kincsekkel kívánunk áldott karácsonyt minden Olvasónknak.
Gyermeki, tiszta logika
Karácsony közeledtével a fiatal édesapa igyekszik kellően felkészíteni négyéves kislányát, hogy az angyalok, akik a karácsonyfát hozzák, nem testi lények, tehát nem láthatók. December 24-én késő délután a kislány kérlelni kezdi apját: „Apu, menjünk ki az udvarra!” Az apa értetlenül fogadja a kérést: „Hiszen sötét van odakint, hideg is van, miért mennénk ki?” A kislány azonban továbbra is sürgeti: „De menjünk ki, menjünk ki!” Az apa kérdezi: „De miért kellene kimennünk ebben a hidegben?” A kislány: „Szeretném látni, hogyan hozzák az angyalok a karácsonyfát.” Az apa még nyeregben érzi magát: „Hiszen megbeszéltük, hogy az angyalok lelkek, és így nem láthatjuk őket!” A kislány higgadtan érvel: „De a karácsonyfák nem lelkek, azokat lehet látni.” Az apa megszólalni sem tud. Leesett „a lováról”, mint Saul a damaszkuszi úton.
Oláh Miklós
Diós kalács
A decemberi ünnepnapok hagyományosan fontos része a bőséges, közös étkezés. Ilyenkor még a legszegényebb családok is igyekeznek gazdag asztalt teríteni, és a tradíciók ma is meghatározzák, milyen ételeket fogyasztunk. E szokások gyökerei sokszor még a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza. Miután a IV. században a Római Birodalom területén Urunk születésének emléknapját december 25-ére, az ősidők óta megült téli napforduló idejére tették, a keresztény ünnepbe természetes módon beépültek a pogány hagyományok.
Van még jó hírünk
Tízéves a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, és az eltelt egy évtized – ahogyan Böjte Csaba fogalmazott – annak bizonyítéka, „mennyi jóság, szolidaritás, irgalom és összefogás van az emberekben. Ha nehézségek, gondok adódnak, nem szabad meghátrálni, mert úgy hiszem, az Isten olyan feladatot ad, amelyet meg is tudunk oldani. Egyszerű pedagógusként is tudom, hogy a nehéz feladatok megoldása által többek leszünk, s az Úristen is azt szeretné, hogy felnőjünk, kibontakozzunk.”
Családi asztal
Kislányom, a négyéves Luca egy vasárnap a családi ebédre várva az asztalnál ült. Mellette egy kisszékben a testvére. Mi, szülők szorgoskodtunk, terítettünk, tettünk-vettünk, s ezalatt a feleségemmel kissé hangosan összevitáztunk valami apróságon. Luca megszólalt: „Ezt hagyjátok abba, ez templom!”
M. J.,
Zirc
A tavasziasan enyhe november végi napok után hirtelen fordult téliesre az idő. Lent a városban csak eső esett, de a budai hegyekben már hó hullott, és a kavargó pihék fehérbe öltöztették az erdőt. Tulajdonképpen nem volt hideg, a havas, nedves avart taposva csak az időnként feltámadó szél volt kellemetlen. A tölgyesbe már megérkeztek, és a sárga fagyöngy ragadós bogyóit csipegetik a léprigók. Minden télen itt látom őket, erős, cserregő hangjuk messzire hallatszik a kopasz fák között. Üresnek és elhagyottnak tűnik a téli erdő, nekem legalábbis, nagyon hiányzik a madárdal, a fülemülék csattogása, a barátkák csengő éneke és az énekes rigók hangos, ismételt strófái. Persze azért most is van élet a fák között. Csuszka mászkált az egyik vaskos törzsön és „tved-tved” hangokkal szólítgatta a párját, aki nem messze onnan egy másik fán keresgélt. Belenézett minden kéregrepedésbe, és hegyes csőrével időnként felcsípett valamit. Fekete rigó riasztott valahol, rá és más madarakra is gondolva bakancsommal több helyen is félretúrtam az avart, közben meglepve láttam egy kis bogárkát, amint lassan, fázósan mozogva próbált búvóhelyet keresni. Gyorsan visszahúztam rá az avart, még meg is púpoztam egy kicsit, remélem sikerült még a fagyok beállta előtt alkalmas rejtekhelyet találnia.