Jelkereső
Unokaöcsém, Tamás ötéves volt, amikor a kishúgát keresztelték. Utána otthon édesanyjuk kicsomagolta a kicsit, hogy tisztába tegye. Tamás figyelmesen vizsgálta egy darabig, majd megkérdezte: „Anya, hol látszik rajta, hogy már nem pogány?”
Gyermeki
Ábel unokám mindig örömmel vette, ha én mentem érte az óvodába, de egyre többször fogadott ezzel a kérdéssel: „Mit hoztál?” Hiába magyaráztam, hogy ezt nem illik, újra és újra faggatott. Egyszer aztán megharagudtam, és azt mondtam neki: „Ha még egyszer ezzel fogadsz, én soha többé nem hozok semmit.” Nagy örömömre megvolt a hatása a figyelmeztetésnek, mert teltek-múltak a napok, és nem jött elő a megszokott kérdéssel. Mígnem egyszer csak komolyan azt kérdezte: „Mondd, Nannya, nincs valami olyan a táskádban, amire én gondolok?” Erre aztán, persze, már nem lehetett haragudni. Azóta is sokszor elhangzik ez a kérdés a családban…
Wertánné Anikó
Az utóbbi teleken alig hallottunk róluk, nemrég azonban újra megjelentek, többen is jelezték érkezésüket. Magam december 18-án találkoztam velük először, amikor Andris fiammal a Gellért-hegyen járva láttunk egy átrepülő csapatot. Ezt követően 23-án Vác belterületén ült a fákon egy nagyobb csapat, talán négyszáz példány, de többször láttam őket a Népligetben is. Egy alkalommal szinte beborították a Planetárium mellett álló magas fák koronáját. Amíg a távcsővel néztem őket, eszembe jutottak az ötvenes évek nagy inváziói. A csonttollúak Skandináviában és Észak-Oroszországban a fenyvesekkel borított tajga lakói. A hidegre kevéssé érzékenyek, ám azokban az években, amikor rossz a téli fő táplálékukat jelentő berkenye termése, óriási tömegben repülnek dél felé, és elárasztják egész Közép-Európát.
A téli műkorcsolyaversenyek talán azt jelentik a hölgyeknek, amit a férfiaknak a nyári futball Európa- vagy világbajnokság. Számos rajongója van e látványos sportnak, akik alig várják, hogy január 21-én Zágrábban végre elkezdődjön az idei Európa-bajnokság.
A hely szelleme vonzott több alkalommal is a szigetre. Oda, ahol IV. Béla király gyermeke, a szent életű Margit királyleány élt a Domonkos-rendi kolostor ódon falai között. Oda, hol az idős Arany János sétálgatott a hallgatag tölgyek alatt, s jegyezte fel kapcsos könyvébe kalligrafikus betűkkel a szebbnél szebb költeményeket. Oda, hol a japánkert kanyargós ösvényein több száz éves fákat látni, a vízen tavirózsák nyílnak, s a nagy szemű aranyhalak mellett egyszer-egyszer lomhán cammogó teknősbékákat is felfedezhetünk.
Van még jó hírünk
Amikor bolygónk hihetetlen állatvilágáról esik szó, legtöbbször a veszélyeztetett vagy a kihalás szélén álló fajokról hallunk. Mindent meg kell tennünk a természet védelmében, ugyanakkor azt is érdemes észrevennünk, mennyi titok és kincs vár még felfedezésre gazdag élővilágunkban. Egy ausztrál biológus, Jodi Rowley és vietnami kollégái új repülőbékafajt fedeztek fel mintegy kilencven kilométerre Délkelet-Ázsia egyik legnyüzsgőbb városától, Ho Si Minh-től.
Takarékosság
Keresztfiam hatéves lehetett, amikor a szüleitől egy kis pénztárcát kapott ajándékba, benne némi aprópénzzel. A következő vasárnap azt mondta neki az édesanyja: „Hozd el a pénzedet a templomba, és majd te is bedobsz a perselybe.” Mire ő: „Hogyne, ott nem adnak vissza!”
Fekete Tiborné,
Kecskemét
A mandula
Pattogó tűz mellett, meghitt esti beszélgetések során előkerül a dió, a mogyoró és a mandula. Utóbbi évszázadok óta szerepel a gyógynövények között is, ám ennél jóval korábban, már a római időkben elterjedt a Kárpát-medencében. Vajon hol lehetett az őshazája? Közép- és Nyugat-Ázsia napsütötte lankáiról indult vándorútra Kis-Ázsia, majd a Földközi-tenger felé, hogy föníciai hajósok révén eljusson egészen Gibraltárig. Mindez Krisztus születése előtt kéthárom ezer évvel ezelőtt történt, nagy múltú növény tehát a mandulafa. Ahol megtelepedett, ott hamarosan legendák, mítoszok övezték. A Bibliában említett Áron vesszeje is mandulavessző volt, amely egy éjszaka alatt kivirágzott.