Mozaik

Régi vágyam, hogy egyszer eljussak Itália földjére. Rómában már jártam, de a kisebb településeken nem, és valami megmagyarázhatatlan okból vonz Siena, Foligno, Gubbio – és persze Assisi. Szent Ferenc szülővárosáról Szerb Antal népszerű regénye, az Utas és holdvilág sorai jutnak eszembe: „Umbria egészen más, mint Toszkána (…), parasztabb, ősebb, szentebb, és mintha egy árnyalattal zordonabb is volna. A franciskánus föld. Csupa hegyi város. Nálunk az emberek mindig a völgyekbe építkeztek, a hegyek alá, itt pedig fel a hegyre, a síkság fölé. Vajon miféle ősi ellenség képe élt az alapítók idegzetében, micsoda iszonyat elől menekültek mindig felfelé, a meredek sziklák oltalmába?”

A tatai Öreg-tó igazán csak később, októberben és novemberben nyújt sok látnivalót, amikor az északi tundrák felől megérkeznek a lilikek és a vetési ludak, és a sok ezer nagy madár esténként a tó vizére húz be éjszakára. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület ekkor rendezi meg minden évben a „Vadlúdsokadalmat”, amely több ezer embert vonz a tópartra. Egy napsütötte szeptemberi reggelen Laci fiammal és Budai Tibor grafikusművész barátommal látogattunk el az Öreg-tóhoz.

Alessandro Florenzi, az AS Roma huszonhárom éves középpályása Rómában született, fiatal, tehetséges focista. Végigjárta a korosztályos csapatokat, három évvel ezelőtt mutatkozott be az első osztályban, de csak tavaly lett biztos csapattag. Nem tudni, milyen régi római ősökre vezeti vissza felmenőit a Florenzi család, de hogy a fiatal labdarúgó ugyanúgy tiszteli az ősöket és a családot, mint a hetedíziglen római polgárok, az most vasárnap az egész világ számára nyilvánvalóvá vált.

„De szép zokni!” – ujjongtam, amikor megláttam a rajzát. „Az nem zokni – jelentette ki az én ötévesem kissé dühösen. – Az egy muréna!” És már csaptam is a homlokomra, hogy hát tényleg, mi más is lehetne, ha nem egy muréna! Mert A kis herceg óta tudom, hogy van, amikor egy kalaptól bizony félni kell, hiszen meglehet, hogy óriáskígyó, amint épp elefántot emészt, és hogy bár felnőtt vagyok, ne kelljen már mindent megmagyarázni nekem.

Sziklakertünk ékessége lehet a színekben és formákban igen gazdag őszi kikerics. A tavasszal kihajtó, arasznyi hosszúságú, 2–5 centiméter széles levelek a nyár folyamán visszahúzódnak, illetve elszáradnak, hogy az évszak végétől átadják a főszerepet a gumókból kihajtó, 4–5 centiméter hosszú, lila szirmú virágoknak. Érdekességnek számít, hogy a növény magvai a levelekkel együtt tavasszal jelennek meg, és augusztusra érnek be, ezután kezdődik a virágzás.

Nemrég Budakeszi közelében, a Bodzás-ároknál jártam. Szomorúan láttam, mennyire elöregedtek a bokrok, milyen sok a száraz ág, alig van bogyó, és sajnos nagyon kevés volt a madár is. Ballagtam az árok mentén, és közben feltolultak bennem az emlékek. A múlt század ötvenes-hetvenes éveiben rendszeresen gyűrűztük itt a madarakat az őszi vonulás idején. Akkoriban a bokrok tele voltak feketén csillogó bogyókkal, és sok volt a poszáta is. Ezek a madarak az érés idején szinte kizárólag a bodzabogyókkal élnek, ami egyfajta katalizátort jelent számukra a vonulás idején.

A hajdúsági ember találékonysága és vendégszeretete messze földön híres. Hajdúnánáson járva nemcsak a városháza előtti monumentális Kossuth- szobor vonzza a tekintetet, hanem a katolikus templomhoz közeli japán cseresznyefák kertje is, amit a magyar–japán barátság jegyében hoztak létre 2013 áprilisában. Számomra azonban elsősorban nem ezek, az útikönyvekben is megtalálható nevezetességek tették érdekessé és barátságossá a várost, hanem a Móricz Pál nevét viselő könyvtár előtti figyelemfelkeltő tábla, amelynek felirata: „Virágok és kívánságok tere.

Kenyérbérlet a rászorulóknak

A hatalmas óbudai lakótelep tízemeletesei között járunk. Nem messze húzódik a Faluháznak is nevezett panelsor. A szürke betont parkok és virágágyások tarkítják. Óvoda, iskola, közért, zöldséges, patika, gyerekzsivaj – minden van. Egy kisváros ez a nagyvárosban. A tízemeleteseket minden átmenet nélkül régi óbudai házak és utcarészletek váltják, aztán megint egy sor panel mered ránk. S nem tudni, a díszes (valaha szebb napokat is látott) kapuk vagy az egyszerű üvegajtók mögött ki hogyan él. Mert akárhogy nézzük is, ez mégsem az a klasszikus kisváros, ahol mindenki ismerne mindenkit. S ahol a legtávolabbi szomszéd is tudná, ki, mire szorul rá. Munkalehetőségre? Jó szóra? Egy falat kenyérre? Hiszen rászorulók mindenhol élnek. Itt is.