A vihar lecsendesítésének elbeszélése része a tó körüli csodák gyűjteményének (Mk 4,35–5,43). A Márk előtti gyűjtemény jellemzője a sok ószövetségi utalás (például Illés, Elizeus és a kivonulás csodáira), a tavon való átkelések említése – amelyek így összekötik az egyes elbeszéléseket –, valamint a misszió motívumának, a hit szükségességének gyakori megjelenése is.
Egy kis svédországi faluban, Fåglavikban született 1870. június 4-én, ötödikként a család tizenhárom gyermeke közül. Neveltetése szerint az evangélikus egyházhoz tartozott. Elisabetta tizenhat éves korában kivándorolt Amerikába annak reményében, hogy keresetéből támogatni tudja majd otthon maradt családtagjait. Egy New York-i kórházban kapott állást ápolóként. Nagy önfeláldozással segítette a betegeket, bár a kemény munka nem tett jót az egészségének. A kórházban sok katolikussal találkozott, és velük beszélgetve éledt fel benne az érdeklődés a katolikus hit iránt.
Mit tanít az egyház a Szentlélekről? „Az, akit az Atya a szívünkbe elküldött, Fiának Lelke, valóban Isten. Ő, az Atyával és a Fiúval egylényegű, elválaszthatatlan tőlük mind a Szentháromság belső életében, mind az Ő világnak szóló szeretet-ajándékában” – olvashatjuk a Katolikus Egyház Katekizmusában. A Szentlélekről szóló tanítás hitünk része, ennek ellenére sokan kevéssé ismerik annak tartalmát. Pünkösdi interjúnkban Puskás Attilát, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dogmatikaprofesszorát kértük, világítsa meg olvasóinknak, mit tanít a Szentlélekről az egyház.
A római liturgia történetéből
Az Egyesült Államokra szokás azt mondani, hogy „a népek olvasztótégelye”, vagyis olyan közösség, amely sajátos kulturális egységbe olvasztja a területén megtelepedő népeket kultúrájukkal, szokásaikkal, vallási és világnézeti különbözőségeikkel. E felfogástól igen messze esik az, amit mi egyházunk katolicitásáról hiszünk. A római egyház liturgiájára azonban, némi pontosítással, igaznak tűnik ez az állítás, hiszen az idők során számos nép és kultúra érzés- és kifejezésvilágát „olvasztotta” magába.
Ír katolikus gazdálkodócsaládba született 1762. június 1-jén, negyedikként hét fivér között, de volt még két féltestvére is, édesanyja első házasságából. Abban az időben a protestáns többségű ír parlament katolikusellenes törvényeket hozott, többek között betiltották a katolikus iskolák működését. Ezért, mint akkoriban minden ír katolikus gyerek, Edmund is úgynevezett sövényiskolákban tanult – a helyi műveltebb emberek a szabadban (a sövények mentén) oktatták a gyerekeket, szájhagyomány útján adták át a hitismereteket, hogy ne legyenek írott dokumentumok.
A római liturgia történetéből
Nagy Szent Gergelyt (540–604) egy átmeneti kor pápájaként is szoktuk aposztrofálni. Őt hívjuk az utolsó egyházatyának. Személyében valóban az ókeresztény kor egyházától búcsúzunk, és átlépünk a középkor egyháztörténetébe.
A köztudatban úgy él, mint akinek nagy ívű liturgikus reformok fűződnek tevékenységéhez. Egy, az életrajzában szereplő epizód miatt a hagyomány neki tulajdonítja a róla elnevezett gregorián énekkincs összegyűjtését, leírását és a liturgiába való beépítését. Szintén az ő nevét hordozza az úgynevezett Sacramentarium Gregorianum, az a liturgikus könyv, amelyet I. Adorján pápa küld el Nagy Károlynak, aki birodalmában ezt a könyvet használja föl kiindulópontul a liturgia egységesítéséhez.
A húsvét és a pünkösd közötti ötven napnak csaknem a feléhez érkezünk az inaszakadtról elnevezett vasárnapon: szerda már az „ünnepfelezés” lesz. Ez a vasárnap is – mint húsvét után mindegyik – az evangéliumi szakaszról kapta a nevét, amely most az inaszakadt meggyógyításáról szól (Jn 5,1–15). Görögkatolikus egyházunk liturgikus szövegei ezt mutatják be, ezt értelmezik, ezt alkalmazzák ránk is. Érdekes – talán meglepő – módon a fő énekben, a kontákban nyíltan nincs szó Jézus Krisztus feltámadásáról. Ez csupán burkoltan jelenik meg a szövegben, amely előbb párhuzamot állít fel a mi állapotunk és a béna emberé között, majd ennek célját mutatja be.
Csupán huszonhét éves volt, amikor meghalt, mégis a XX. század legnagyobb misztikusainak egyike Rafael Arnáiz Barón. Észak-Spanyolországban, Burgosban született 1911-ben, hívő családban. Szülei nagy gondot fordítottak keresztény nevelésére, Krisztus iránti mély elköteleződése azonban csak az érettségi után alakult ki benne. A gimnázium befejeztével a nyarat Ávila környékén töltötte Leopoldo nagybátyjánál és María nagynénjénél, Maqueda hercegénél és hercegnéjénél. A kivételes emberi, intellektuális, művészi tehetségekkel és nagyszerű humorral megáldott kamasz fiú mély barátságot kötött a hercegi párral, és az ő hatásukra indult el a szemlélődő szerzetesi élet felé.