A középkor egyik legkiválóbb gondolkodója, egy új kor kezdetének hírnöke volt, a skolasztika atyjának is nevezik. Munkássága nemcsak korában volt meghatározó, de még évszázadok múltán is foglalkoztatta a filozófusokat, például Immanuel Kantot vagy Bertrand Russellt. Legfőbb munkája a Proslogion című elmélkedésében kifejtett istenérve, amelyet Kant óta „ontológiai istenérvként” emlegetnek.
Egyes görög ortodox vidékeken még él az a szokás – amit nekünk, katolikusoknak nem kell átvennünk –, hogy a bezárt templomban a sekrestyés láncokat csörget, mielőtt a pap kopogtatására kinyitná az ajtót. Ez a húsvéti ikonon ábrázolt jelenetet egészen életszerűvé teszi: Krisztus az alvilágban szétszaggatta a feltámadásra várakozók bilincseit. Azonban az egész feltámadási szertartás a felszabadító húsvéti örömről szól.
A passió az evangélium legrégebben kikristályosodott szövege. Ez a legfontosabb, a legelső, amit az első keresztények el akartak mondani Krisztusról. A passió ősformáját valószínűleg a jeruzsálemi ősegyház fogalmazta meg még a Krisztus utáni 30-as években. E közösség rendkívül jól ismeri a helyszíneket (Betánia, Betfagé, az Olajfák hegye, Getszemáni-kert, Kedron patak, a főpap háza, Pilátus palotája stb.). Nagyon sok személyt említenek név szerint. Pontosan ismerik tehát az eseményeket, a szereplőket, a helyszíneket. 1941-ben Jeruzsálemben a régészek találtak egy Krisztus korabeli ossariumot (csonttartó ládikót), ezzel a felirattal: „Alexander, Simon fia, Cirenei”. Szinte minden kétséget kizáróan az evangéliumi Cirenei Simon egyik fiának csonttartó ládáját találták meg! Egy apró ponton döbbenetesen igazolódott az evangélium történeti hitelessége. Jézus szenvedéstörténete nem a vért, nem a fizikai kínokat emeli ki. Ezeket szinte inkább zárójelbe teszi. Talán azért is, mert annyira szörnyű volt visszagondolni ezekre. A passió sokkal inkább azt mutatja meg, hogy Jézus a szenvedés poklait győzelmesen járta végig. A kín, a gyűlölet, a halál sötétségében is az ő fénye ragyogott és győzött. Ez egy dicsőséges passió.
A diakónusszentelés során hangzik el a püspök buzdítása a szentelendőkhöz: „Ismerjétek meg, amit tesztek!” Ez a mondat nemcsak a klérust kötelezi. A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum concilium 14. és 19. pontja közötti részében a liturgikus képzés és nevelés fontosságát hangsúlyozza, elsősorban a klérus számára, de kiemelten a híveknek is.
A nagyhét nyitányául szolgáló virágvasárnap előtti szombaton görögkatolikus egyházunkban Lázár feltámasztásáról emlékezünk meg. Milyen nagyszerűen hirdeti ezt meg az ünnep fő éneke: „Az általános feltámadást kínszenvedéseid előtt velünk elhitetni akarván, Lázárt támasztottad fel halottaiból, Krisztus Istenünk!” S milyen nagyszerű az is, hogy nem holmi legendára, hanem az Isten által sugalmazott evangéliumi beszámolóra alapozódik az ünneplésünk (Jn 11,1–45)! Mint ahogy majd a következő üdvtörténeti eseményekkel (szenvedés, halál, feltámadás) kapcsolatban is így lesz, mert megjelenítő megemlékezéssel ünnepeljük őket.
Labre Benedek József egy kis francia faluban született, Amettes-ben, 1748. március 26-án. Tizenöt gyermek közül ő volt a legidősebb. Amikor tizenkét éves lett, magához vette pap nagybátyja, François Labre. Benedeket az imádság és a szemlélődő élet vonzotta, a tanulás iránt nem volt érzéke, és nem is akart pap lenni. Először trappistának készült, de ezt nagybátyja és szülei egyaránt ellenezték. 1766-ban járvány tört ki, és Benedek nagybátyjával együtt önfeláldozóan ápolta a betegeket. A járvány egyik utolsó áldozata François Labre volt.
Az élet abszurd. Félelemmel teli abszurd. Mennyi gondolat, mennyi ideológia kiált, megoldást keresve, amire csak megváltás létezik. Csak?! Hiszen ez a legtöbb, ez az egyetlen valóságos remény. Mit kezdhetünk a tudásunkkal? Vagyunk, élünk, aztán nem vagyunk, nem élünk. Hogyan lehetséges, hogy ami van, egyszer csak nincs? A véges véget ér, miközben tudással rendelkezik a végtelenről. Nem ismeri, de tud róla. Hogy van ez? Mennyi ellentmondás, megoldatlanság, mennyi érthetetlenség körül recseg-ropog az életünk.
Ránk nyílt a tavasz, mint minden esztendőben, egyre enyhébb levegővel, egyre hosszabbodó nappalokkal. De vajon hová nyílik a világosság, miközben konok kikerülhetetlenséggel egyre csak a halál felé haladunk? Akárhányan, akármilyen élet-önbizalommal is. A saját halálunk felé haladunk, amivel nem tudunk mit kezdeni, miközben a nagy halálhoz közelítünk, Húsvéthoz, a pusztulás fölé emelő reményhez.
Lázár feltámasztásának története már kezdő gondolatával Jézus húsvétjára mutat előre. A mester üzenetet kap: „Beteg, akit szeretsz.” Krisztus azonban nem siet a segítségére, látszólag érdektelen, távolságtartó magatartást mutat. Valójában valami másról van itt szó. „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni.” Mintha már itt előttünk állna a szenvedő Megváltó, akit látszólag magára hagy a kereszten az Atya, ám valójában tudja: mindez Isten megdicsőülését szolgálja majd, végkifejletében még a kereszthalál sem halálos, hanem a megváltás és üdvösség fényét vezeti be.